Írások » Mesék » »

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pici szőke lány. Ennek a kislánynak borzalmas gyermekkora volt. Már nyolc éves korában ő végezte a házimunkát. Délelőtt iskolában volt, hazafelé menet, hátán az iskolatáskával pedig bevásárolt és cipelte a nehéz szatyrokat. Amikor haza ment, otthon már várta az anyukája. Sokszor még azt sem várta meg, hogy a kislány pihenjen egy kicsit és egyen. Egyből kiadta neki, hogy mit főzzön, és mit csináljon délután. Mire megcsinálta a házimunkát a kislány, addigra este lett. Vacsora után tudott leülni tanulni és minden éjszakáját azzal töltötte, hogy megírja a leckéjét és megtanuljon másnapra az iskolába. Amikor a többi gyerek játszott, ő takarított, mosott, főzött az anyukájára, apukájára és a testvéreire. Viszont az anyukája megtiltotta, hogy elmondja az apukájának, hogy minden házimunkát ő csinál otthon. Így teltek a napok, hetek, hónapok és évek. Lassan a kislányból felnőtt nő lett, de a helyzet nem változott semmit. Ő volt a cseléd a háznál, úgy, mint Hamupipőke. Szegény lány nem értette, hogy miért történik ez vele. A testvérei játszottak, kirándultak, moziba mentek a barátaikkal. Ők megkaptak mindent, amit csak szerettek volna. Sokszor ki sem kellett ejteniük a szájukon, hogy mit akarnak, már meg is kapták. Bezzeg a lány, semmit nem kapott. Nagyon sokszor a bátyjai ruhájában járt, mert az anyukája nem vett neki ruhát. Amikor már elég ügyes volt meg tanult varrni és átalakította a bátyjai ruháját. Karácsonykor hiába nézte a karácsonyfát, hogy talál-e ajándékot. Soha nem volt semmi a fa alá berakva, csak a bátyjainak. Ettől függetlenül imádta a karácsonyt, mert édesapja ilyenkor mindig otthon volt és foglalkozott vele. Sétáltak a hóesésben, a meleg szobában sakkoztak és beszélgettek. Amikor elmúlt a karácsony, minden kezdődött elölről. Ismét neki kellett a házimunkát csinálnia az iskola mellett. Délelőtt iskola, délután házimunka, éjszaka tanulás. Nagyon sokszor elgondolkodott, hogy miért történik ez vele, de nem értette. Mindig azt érezte, hogy az anyukája nem szereti csak a bátyjait. Hosszú idő elteltével, összeszedte a bátorságát és megkérdezte az anyukáját, hogy miért van az, hogy a testvérei mindent megkapnak, ő pedig semmit. A bátyjainak nem kellett csinálniuk semmit, ő pedig gyerekkorától kezdve dolgozott otthon, mint egy felnőtt nő. Sajnos nem kapott rá választ. Az anyukája mérgesen bezavarta a szobába, hogy takarítson ki.

Teltek, múltak az évek, és amikor már meghalt az apukája, magához vette az édesanyját, hogy gondoskodjon róla. Újból elkezdte azt, amit gyerekkorában csinált. Pár év leforgása alatt meghaltak a számára kedves rokonok, ami nagyon megviselte lelkileg. Mindenkiben neki kellett tartania a lelket és senki nem foglalkozott azzal, hogy ő hogy viseli el a sok megrázkódtatást. Nem foglalkoztak azzal, hogy meddig bírja a sok terhet cipelni egyedül. Éppen ezért, egy idő után nagyon-nagyon beteg lett. Egyik betegség (borzalmas tapasztalás, Hit) követte a másikat, egyik életmentő műtét jött a másik után, de a helyzet kilátástalan volt. Az orvosok nem tudták, hogy mi a baja. Amikor már válságos lett az állapota, rátalált egy specialistára, aki mindenféle vizsgálatot csinált, mire rájött, hogy mi a baja. Ekkor közölte a lánnyal a hírt, hogy születésétől fogva egy gyógyíthatatlan betegsége van. Vagyis egy veleszületett gyógyíthatatlan betegség, ami nem fertőző, de a jelenlegi álláspontok szerint nem tudják gyógyítani, csak kezelni a kialakult állapotot. Ez egy olyan betegség, ami nagyon-nagyon ritka. Azt is mondta neki az orvos, hogy ez a betegség anyai úton öröklődik. Tehát az anyukájának is ilyen betegségének kell lennie. A lány megdöbbenve mondta az orvosnak, hogy az ő anyukája nem beteg. Ezért megismételték a vizsgálatokat. Az orvos ismét közölte a lánnyal, hogy az első vizsgálati eredmények megegyeznek a második vizsgálati eredménnyel. Szegény lány nem akart hinni a fülének. Ekkor döbbent rá, hogy az anyukája nem az anyukája. Lerogyott a székre és csak nézett maga elé. Hiába mondta neki az orvos, hogy ő valószínűleg azok közzé tartozik, akik akár kétszáz évig is elélhetnek ezzel a betegséggel. Bár nagyon kiszámíthatatlan ez a betegség. Hiába mondta az orvos, hogy egy gyönyörű, intelligens nő, és hogy nagyon különleges, és nem látszik rajta a betegség. Nem hallotta meg a lány az orvos szavait, hiába próbálta vigasztalni. Azt is mondta az orvos, hogy nem kell félnie a haláltól, mert valószínűleg ő másképp reagál erre a betegségre. A lány csak annyit mondott az orvosnak, hogy nem fél a haláltól, mert már túl sok halált látott élete során. Lassan felállt a székről és elköszönt.

A rendelő előtt beült a kocsiba, de nem mert elindulni egyből, mert félt, hogy véletlenül karambolozik, mivel nagyon felzaklatta a hír. Ült a kocsiban és rengeteg emlék tört fel benne a gyerekkorával kapcsolatosan. A sok negatív élmény, amit átélt a bátyjai és az anyukája miatt. Egyik rosszabb emlékfoszlány követte a másikat. Bevillant neki, hogy milyen sokszor hallgatta a bátyjaitól, hogy nem a testvérük. Milyen sokszor vágták a fejéhez, hogy hagyja őket békén, mert semmi közük hozzá. Milyen sokszor kellett átélnie a bátyjai terrorizálását, gonoszkodását. Kavarogtak a fejében a megélt negatív gondolatok, történések. Ekkor már kénytelen volt elismerni, hogy az orvosnak tényleg igaza van. Nem véletlenül történtek vele a gyerekkori negatív tapasztalások. Nem véletlenül történt, hogy a fiatalabbik bátyja bocsánatot kért tőle a halála előtt a sok gonoszsága miatt.

Amikor összeszedte magát lassan elindult a kocsival és haza ment. Otthon az anyukája észre sem vette, hogy a lánya milyen szomorú. Dühösen fogadta, mert az volt neki a fontos, hogy hol volt olyan sokáig, mert már várta, hogy kivigye a temetőbe a fia sírjához. Egyáltalán nem érdekelte, hogy a lánya mit tudott meg az orvosnál, és észre sem vette a lánya kétségbeejtő lelki fájdalmát. Egyetlen egy dolog volt neki fontos, mégpedig az, hogy megkapja azt, amit akar. Jelen pillanatban azt, hogy kivigye a temetőbe a fia sírjához. Amikor kiértek a temetőbe, az édesapja sírjánál csak egy pillanatra állt meg az anyukája. Ez is nagyon bántotta és nem tudta felfogni, hogy miért viselkedik így azzal az emberrel, vagyis a sírjával, aki egy életen át óvta és vigyázta az anyját. Mindig a tenyerén hordta, és mindent megtett a feleségéért mindent, amit emberileg megtehetett. Sőt! Sokszor azon felül is teljesített, csak hogy boldognak lássa a feleségét. Pár perc után átmentek a testvére sírjához és megálltak, hogy azt is rendbe tegyék. Ekkor az anyukája (mostohája) elkezdett vele kiabálni. Azt kiabálta, hogy gyűlöli és soha nem szerette, mert nem a lánya. Ő csak a fiait szereti, és hogy nem a fiának kellett volna meghalnia, hanem neki. Vagyis a lánynak. Könnyes szemekkel közölte a szőke lány, hogy tudja az igazságot. Tudja, hogy nem az anyukája, hanem a mostohája. Tudja, hogy soha nem szerette, mert a szíve mélyén mindig érezte. Csak azt nem érti, hogy miért titkolták el előle az igazságot.

Teltek, múltak a napok. Sajnos a helyzet nem változott. A szőke lány nem tudta túltenni magát a felismerésen, hogy az anyukája, aki mindig gonosz volt vele és tönkre tette a gyerekkorát, a mostohája. Nem bírt odafigyelni a munkájára, képtelen volt bármit is csinálni. A felismerés, hogy veleszületett gyógyíthatatlan beteg, lebénította. Ezért elmondta a barátainak és egy pár ismerősének, akik nem akarták elhinni neki. Akik látták és ismerték, tudták, hogy milyen valójában, és éppen ezért képtelenek voltak elfogadni a tényt. Hisz olyan sok mindenkinek tudott segíteni, és éppen ezért volt hihetetlen számukra. Amikor már végképp nem tudta, hogy mit csináljon, kiment az édesapja sírjához. Mindig ezt tette, ha bántotta valami, vagy valaki. Ott elmesélte édesapjának, hogy mi történt vele, mi bántja. Az egyik nap ismét kiment édesapja sírjához, mert nem lelte a helyét a felismeréstől és a tudattól, ami napvilágra került. Megállt a sírnál és zokogásban tört ki, képtelen volt abbahagyni a sírást. Hosszú, hosszú percek teltek el így, mire annyira összeszedte magát, hogy elmesélje apukájának, hogy mi történt vele. Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja, lerogyott édesapja sírkövére és újból elkezdett zokogni. Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, csak arra eszmélt fel, hogy egy hang megszólalt mellette. Olyan volt, mintha az édesapja hangját hallotta volna. A hang ezt mondta neki: „Semmi baj kicsim, te nagyon erős vagy, mindig is az voltál. Olyan sok rossz dolgon mentél már át egész életed során, hogy ezt is kibírod. Hidd el, mindennek meg van az oka, hisz az életben semmi nem történik véletlenül. Azzal foglalkozz, ami a feladatod, amiért leszülettél a földre. Minden embernek meg van a saját feladata, neked is meg van. Tudod jól, hogy mit kell csinálnod. Kezd el újra, amit abba hagytál, hisz neked az a feladatod. Mert ha azt csinálod, nagyon sok embernek segítesz vele. A feladatodra koncentrálj és meglátod, ismét talpra állsz. Sok embernek van szüksége rá, hogy ellásd a feladatod, amiért leszülettél a földre. Ne feledd el, amit mindig tanítottam neked, hogy az önzetlen szeretet a legfontosabb a világon. A szeretet hatalmas erő, amire szükségük van az embereknek. Szeretetet adni a legszentebb és a legszebb dolog ezen a földön. Kezd el újra, amit abbahagytál, mert általa szeretetet sugárzol az emberek felé. Légy jó és csináld a dolgod. Minden más, majd szépen kialakul. Bízz a Teremtő* szeretetében, ez a legfontosabb. Tudd, hogy az angyalok ott vannak melletted és vigyáznak rád, minden pillanatban! Emlékezz rá, hogy mit mondtam neked, és nézz fel a csillagokra! Tudnod kell, hogy a szeretetem mindig veled van, bárhol is jársz.”

Amikor a hang elhallgatott, a szőke lány körülnézett, de nem látott senkit. Végig gondolta, amit hallott, és amikor már megnyugodott, haza ment. Még egy pár napig képtelen volt újra kezdeni az abbahagyott feladatát, de napról napra jobban lett. Mindig a temetőben hallottakon gondolkodott. Ahogy teltek a napok azt vette észre, hogy ismét a feladata jár a fejében. Majd az egyik reggel arra ébredt, hogy ismét olyan, mint régen volt. Újból jöttek azok a dolgok, amik a feladata elvégzéséhez szükségesek, és ettől boldogság töltötte el a lelkét. Újból tudott írni regényeket, verseket, meséket. Újból képes volt zenét hallgatni, ami számára létfontosságú volt. A zenétől boldogság járta át a szívét és a lelkét. A zenétől szárnyalt a lelke és hatalmas inspirációt kapott általa.

Vallomás: Szomorú a történetben, hogy igaz. Én vagyok a szőke lány, akiről írtam. Én vagyok gyógyíthatatlan beteg.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                     Debrecen, 2013. október 01.