Írások » Napi történések » »

Valaki régen azt mondta, hogy szentimentális vagyok. Be kell vallanom, hogy tényleg az vagyok már születésemtől kezdve, de az élet még inkább felerősítette bennem ezt az érzést. Miért írom ezt le? Azért mert lehet, hogy más is ilyen, mint én, csak nem meri bevallani magának. Esetleg ismer hasonló típusú embert és nem tudja, nem érti, hogy miért ilyen. Viszont ennek is meg van az oka, mint mindennek ebben az életben, ebben a világban.

Én gyerekkoromtól kezdve nagyon sok rossz dolgon mentem keresztül, sok tragédiát, borzalmat láttam. Három éves koromban az egyik bátyám Tell Vilmost játszott, és egy régi rozsdás százas szegből csinált nyílvesszőt, amit belelőtt a fejembe. Pontosabban a homlokom közepébe. Négy éves voltam, amikor elütött egy postakocsi, mert a testvérem nem vigyázott rám, de szerencsére nem lett bajom. Nyolc éves koromban a bátyám (ő már nem él) kilógatott a nyolcadik emeletről, mert le akart dobni. Az volt a szerencsém, hogy a szomszéd éppen kinézett a mellettünk lévő ablakon és rákiabált a testvéremre, hogy azonnal húzzon vissza a szobába.

Kilenc éves koromban édesapámmal mentem hazafelé kocsival, amikor az előttünk lévő autó elütött egy velem egyidős gyereket és elhajtott. Apa kirakott a gyerek mellé, hogy vigyázzak rá, amíg ő elmegy mentőt hívni. Borzalmasan össze volt törve a kisfiú és én nem tudtam, hogy mit csináljak vele csak a kezét fogtam és próbáltam biztatni, hogy nem lesz semmi baj. Sírt, ordított a fájdalomtól és kétségbeesetten kapaszkodott belém. Egyfolytában azt kérdezte, hogy meg fog halni, mert nagyon félt. Ott voltam vele egyedül, míg megjött a mentő és apa, mert felnőtt nem volt a közelben.

Pár hónappal később, mentem haza az iskolából, amikor leesett elém egy nő a tízedik emeletről. Még élt és ott kellett vele maradnom, amíg az egyetlen felnőtt elment telefonálni, hogy mentőt hívjon (akkoriban kevés helyen volt telefon). Borzalmasan nézett ki a negyven körüli nő és a szemei mindent elárultak. Pokoli, észveszejtő fájdalmai voltak, de nem tudott beszélni. Sajnos, sok ilyen és ehhez hasonló dolgot láttam, tapasztaltam.

Velem is előfordult többször életem során, hogy az életemért küzdöttem. Majd később a két gyerekem életéért, több esetben is. Utána pedig a közvetlen családtagjaim, haltak meg egymás után. És arról még nem is beszéltem, hogy hányszor vertek meg gyerekkoromban (nadrágszíjjal, vasalózsinórral, kézzel), milyen sok bántást, lelki terrort kaptam ok nélkül, csak azért mert megszülettem. Milyen sokszor próbálták a lelkemet a földbe döngölni, hogy ne érezzem magam nőnek, embernek.

A lényeg a lényegben, hogy rengeteg borzalmat, tragédiát láttam és éltem át, eddigi életem során. Rájöttem, hogy az ember csak akkor tud újból és újból felállni a földről (ha nem kap segítséget a környezetétől), akkor képes ismételten embernek érezni magát, ha észreveszi az apró örömöket, rezdüléseket is maga körül. Ha képes rácsodálkozni egy gyönyörű virágra, egy hullócsillagra, az égen szárnyaló madarakra, a virágok illatára, a szél susogására, egy csodálatos zenére, egy szép versre vagy regényre, egy szép képre. Mert ez mind-mind körülöttünk több ezernyi csoda, és ezek az apró csodák képesek az ember lelkét megtölteni boldogsággal. Melynek hatására a sebek begyógyulnak és az ember lelke ismét szárnyalni kezd és képes felállni a földről.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                                Debrecen, 2016. február 20.