Írások » Napi történések » »

Egy elmúlt nyár emléke jutott eszembe azon a napon, amikor megtaláltam a „sündisznó vadászatos” videót. Akkor 2012 nyarát írtuk és nagyon nagy hőség volt.

A lányommal éppen mentünk hazafele kocsival, amikor az egyik utcán megláttunk egy fél év körüli kiskutyát a kerítés tövénél. Nem álltunk meg, mert két idős nő beszélgetett egy kicsivel arrébb és azt hittük, hogy övék a kutyus.

Másnap délután szintén ott mentem hazafele és a kiskutya még mindig ott volt az utcában csak egy kicsit feljebb botorkált. Gondoltam, kilógott a kerítésen, de biztosan haza fog menni, ha kicsavarogta magát. Sajnos nem így történt, mert a következő nap még mindig az utcában kóborolt a kutyus, de látszott rajta, hogy szomjas és éhes.

Megálltam a kocsival hogy megfogjam, de a picur elszaladt. Még szerencse, hogy mindig volt nálam egy kis műanyag tál, víz és kutyatáp, mivel Guzmyt a kiskutyámat szinte mindig magammal vittem, amikor elmentem otthonról. Most a hőség miatt, inkább otthon hagytam, mivel már idős és ráadásul beteg is volt, így nem akartam, hogy megviselje a hőség. Szóval nem maradt más, mint hogy a Guzmy tálkájába öntöttem neki vizet és raktam ki neki ennivalót.

Reménykedtem benne, hogy visszamegy és iszik a vízből és megeszi az ennivalót, amit hagytam neki. Másnap, amikor ugyanabban az időben mentem hazafelé megálltam a kocsival és megnéztem, hogy megette-e a kirakott ennivalót. A tálka üres volt és az ennivaló is eltűnt. Sőt, a kiskutyát sem láttam sehol. Megörültem neki, mert bíztam benne, hogy egy jólelkű ember megszánta és hazavitte. Hisz annyira aprócska kutyus volt, ráadásul az ilyen pici kutyák nem esznek sokat, hogy ez gondot jelenthessen. Beültem a kocsiba és elindultam hazafelé.

Legnagyobb sajnálatomra az utca végénél megláttam a kiskutyát egy kisebb bokor alatt kucorogni. Látszott rajta, hogy nagyon fél és kétségbeesett. Megálltam a kocsival, hogy megfogjam, de sajnos nem sikerült, mert megint elszaladt az ellenkező iránya. Így megint nem maradt más, mint hogy a Guzmy tálkájába öntöttem neki vizet és raktam ki neki ennivalót. Majd visszamentem oda, ahol előző nap láttam beszélgetni az idős hölgyeket és becsengettem, mert meg szerettem volna kérdezni tőle, tudja-e kié a kutyus. A kérdésemre az volt a válasza, hogy látta, amikor megállt egy kocsi a háza előtt és kirakták a kiskutyát, majd elhajtottak. Borzalmas, hogy ilyen dolgokra képesek az emberek. Egy ártatlan lelkecskét kiraknak az utcára, amikor már nincs rá szükség vagy megunja a gyerek otthon, mert foglalkozni kell vele. Én azért reménykedtem benne, hogy végre valaki megsajnálja és hazaviszi, mert nekem akkor öt kutyám volt és abból háromnak éppen gazdát kerestem, mert azokat is az utcáról vittem haza. Sajnos nem így volt. Másnap is ott kóválygott a kutyus az utcában, mert várta, hogy a gazdája visszamenjen érte. De hiába várta.

Én minden nap arra mentem és adtam neki enni és inni, mert nem hagyta, hogy megfogjam. Ez így ment majd két hétig, pontosabban tizenhárom napig. Ekkorra már olyan hőség volt, hogy csak az ment ki a napra, akinek feltétlenül muszáj volt. Sőt, azt is mondhatnám, hogy jó érzésű ember nem tartja kint a kutyáját a tűző napon ilyen hőségben, ami akkor volt.

Aznap ismét a lányommal mentem hazafelé és a kiskutya most is ott feküdt az egyik kerítésnél. Szegénynek már jártányi ereje sem volt, mert nem tudott elhúzódni a tűző nap elől. Kicsit arrébb álltam meg a kocsival és óvatosan odamentünk a kutyushoz. Szegény már moccanni sem bírt, így a lányom ölbe vette és hazavittük. Amikor kiszálltunk vele a kocsiból Guzmy boldogan szaladt oda hozzánk és vidáman szaglászta az új jövevényt.

A másik három kutyusnak már sikerült gazdát találnom, így már csak ő és Hektor volt. Vagyis a saját házi kedvenceink. A kiskutyának az volt az első dolga, amikor a lányom letette az öléből, hogy oda kóválygott Guzmy itatójához és jól teleitta magát. Majd óvatosan odament Guzmyhoz és megszagolgatta, majd odabújt hozzá és nem mozdult el mellőle. Édesen aludtak egymás mellett, mintha mindig is együtt lettek volna. Gondoltam, ő sem megy innen sehova, mert ő volt az első olyan befogadott kutyus, akit Guzmy elfogadott elsőre és hagyta, hogy az ágyacskájába feküdjön és odabújjon mellé.

Közben hazajött a fiam és legnagyobb meglepetésemre ő is azt mondta, amit a lányom, és amit én is gondoltam. Már csak az volt a dolgunk, hogy nevet adjunk az új jövevénynek. Az igazság az, hogy nem tudtunk dönteni, hogyan is nevezzük el a kutyust, mert mindenki mást mondott, de a másik nem találta megfelelőnek. Órák múlva a fiam előállított egy névvel.

Azt mondta, hogy legyen a neve „Luca”. A lányommal pislogtunk nagyokat és ekkor meg is magyarázta, hogy miért gondolt erre a névre. Azzal indokolta, hogy tizenhárom napig készült hozzánk a kiskutya, mire megengedte, hogy megfogjuk és haza hozzuk.

Márpedig a Luca széke is tizenhárom napig készül a magyar népszokásokban és ezért gondolta, hogy legyen a kiskutya neve „Luca”. Így lett a kis pöttöm, sárgaszemű, barna színű kutyus, Luca. Rengeteget játszottak Guzmyval, kint bóklásztak az udvaron a fűben, míg Hektor figyelte őket a távolból. Amikor megunták, bejöttek a házba és összebújva aludtak egymás mellett. Guzmy pár hónappal a halála előtt, már az udvarra is csak úgy tudott kimenni, ha ölben kivittük, de Luca akkor is jött mellettünk és megvárta, amíg ismét ölbe vesszük társát és bevisszük a házba. Ott ismét melléfeküdt kis barátjának és vigyázott rá. Ez így ment nap-nap után, míg Guzmy meg nem halt 2013. június 30.-án.

A kis pöttöm Luca, bearanyozta Guzmy utolsó egy évét. Igazi, megértő társa volt az idős és beteg Guzmynak, akinek hiányzott egy másik kutyus szeretete. A kis Lucát is megviselte Guzmy elvesztése, mert a mai napig, amikor kimegyünk az udvarra, vagy kiengedem egyedül, odamegy Guzmy sírjához és körbeszaglássza, jó időben lefekszik a sír mellé és ott időzik egy darabig. Esténként egy plüss kutyushoz bújik hozzá és még meg is fogja a fogacskáival, hogy el ne menjen, és ne hagyja egyedül.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                             Debrecen, 2016. március 18.