Írások » Napi történések » »

Ma reggel, amikor felkeltem és kimentem a teraszra, szikrázó napsütés fogadott. Leültem egy pár percre, hogy élvezzem a tavaszi reggel zsongását, forgatagát. Örömmel konstatáltam, hogy a diófámon a galambpárjaim még mindig szerelmesen bújnak össze és egymást tollásszák. Nem is gondolná az ember, ha nem figyeli meg, hogy mennyire képesek egymást szeretni, és hogy mennyire ki tudják mutatni egymás iránt a szeretetüket. 

Majd átnéztem a szomszéd diófájára is, ahol az új lakók üldögéltek a fán. Kicsodák? Elmesélem. A napokban fedeztem fel ugyanis, hogy a szomszéd diófájára beköltözött egy aprócska macskabagoly pár. Az, az érdekes bennük, hogy olyan hangot adnak ki, amikor hívják egymást, mint a kiscicák, vagyis nyávognak ☺. Először, amikor meghallottam a nyávogást azt hittem, hogy egy macska van az udvaromon, ami nem feltétlenül jó a németjuhászom szempontjából, és a macska szempontjából sem. Így végignéztem töviről hegyire az egész udvart, de nem találtam semmit. Már végeztem a bokrok vizsgálatával, amikor ismételten hallottam azt a furcsa nyávogásszerű hangot, de nem a földről. Ekkor vettem észre, hogy a hang a szomszéd diófájáról jön. Amikor jobban megnéztem a fa ágait, akkor vettem észre az egyik baglyot, amint éppen hívta a párját, mely kis idő múlva meg is érkezett és leszállt mellé az ágra.

Majd szorosan odabújt hozzá és hosszú-hosszú percekig így üldögéltek egymás mellett.

Ahogy így nézegettem a galambjaimat és a szomszéd baglyait, elgondolkoztam a természetről, a szeretetről és arról, hogy a szeretet mi mindenre képes. ( Igaza volt Lucius Annaeus Senecának, hogy a természetből rengeteg dolgot lehet tanulni. „A természetet fogadja el tanítójául, az ő törvényei szerint formálódik, és úgy él, ahogy a természet előírta: biztos ítéletű, rendületlen, rettenthetetlen; megmozdíthatja valamilyen erő, de fel nem kavarhatja. Ha a sors hatalmas erővel a lehető legártalmasabb dárdáját röpíti felé, eltalálja ugyan, de nem sebzi meg.”) Hirtelen fecske csivitelésére lettem figyelmes. Felnéztem az égre és azt láttam, hogy apró pici fecskék cikáznak a kék égen. Hazajöttek a fecskéim és kíváncsian repkedtek a terasz körül és figyelték, hogy mit csinálok. Majd megcélozták a garázsomat és a bejárati ajtónál repkedtek, Jjelezve, hogy be akarnak repülni oda, mert hazajöttek.

Apró pici fekete szemükkel, fekete hátukkal és villás farkukkal, hihetetlen kitartásukkal és akaraterejükkel még mindig elvarázsolnak. Milyen aprók, és mégis milyen hihetetlenül nagy erejük és kitartásuk van. Hihetetlen, hogy egy ilyen aprócska teremtmény milyen hatalmas dolgot képes véghezvinni, végigcsinálni újból és újból az akaraterejével, a kitartásával. Képes több ezer, több millió fecske összetartani és kitartásukkal elérik a céljukat, mert figyelnek egymásra és támogatják egymást a cél érdekében. Előfordul, hogy útközben egy páran lemaradnak, de a többség a kitűzött cél felé halad kitartóan és nem adja fel, akár milyen nehéz is. Nem félnek semmitől és nem rettennek meg, haladnak a céljaik felé, mert sejtjeik legmélyén ott van a természet törvénye és az egymás iránti szeretet. Éppen ezért, nincs számukra lehetetlen. Ezért igaz a mondás, hogy „Egy fecske nem csinál nyarat.” (tavaszt), de több fecske igen, ha összefognak, mert akkor elhozzák a tavaszt. Úgy gondolom, igazán példamutató, amit véghezvisznek, és ebből tanulni lehet és kell.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                           Debrecen, 2016. április 7.