Írások » Napi történések » »

Igazából nem akartam írni, mert nem sok kedvem van most hozzá, de mégis úgy gondoltam, hogy írok egy pár sort. Miért? Mert úgy gondolom, és úgy érzem, hogy szükséges leírnom ezt a pár sort, ha nem is magamért, másokért. Még régebben írtam arról, hogy a honlapot azért vezetem heti, kétheti esetleg havi rendszerességgel, hogy leírjam a gondolataimat, érzéseimet, és azt, hogy mi történik velem. Tehát leírom a gondolataimat, érzéseimet és bízom benne, hogy azok az emberek, akik elolvassák, elgondolkoznak rajta. Talán ők is átérzik és észreveszik azokat, amiket én. Talán ők is azokat élik meg, amit én és rájönnek, hogy nincsenek egyedül a gondjukkal, bajukkal. Megélik a boldogságot, örömöt, szerelmet, fájdalmat, betegséget, gyászt és még sorolhatnám mi mindent. Mivel minden ember átél, tapasztal, lát bizonyos dolgokat, mert egyetlen ember sem mentes az élet jó és rossz dolgaitól. Viszont ha tudja, hogy nincs egyedül a tapasztalásaival, akkor a nehéz helyzeteket könnyebben éli meg, könnyebben viseli el. Ha elolvassa, amit leírok, akkor rájön, hogy nincs olyan ember, aki előbb vagy utóbb át ne élne ilyen vagy hasonló dolgokat. Esetleg a családja körében történik ilyen, amiket az írásaimban olvas. Sajnos sok ember hajlamos rá, hogy azt higgye, csak vele történik rossz dolog, pedig ez nem így van. Éppen ezért írom le a velem történteket, hogy lássák az emberek, hogy nincsenek egyedül a gondjaikkal, bajaikkal, fájdalmaikkal, betegségeikkel, a rossz dolgokkal. Viszont nincsenek egyedül a jó dolgokkal, a boldog pillanatokkal sem. Esetleg azt is meglátják az olvasók, ami eddig természetes volt számukra és észre sem vették. Ha viszont olyanok olvassák az írásaimat, akik másképp látják a dolgokat, talán éppen ezért fognak elgondolkodni az írásaimon.

A bátyám szombaton este telefonált, hogy a felesége rosszul lett és bevitte a mentő a kórházba az intenzívosztályra. Ott ült a folyosón idegesen és várta, hogy mi fog történni a feleségéve. De később szóltak neki, hogy menjen haza, mert úgy sem tud mit csinálni, így hajnali háromkor hazament azzal a gondolattal, hogy reggel visszamegy és megnézi, hogy van a felesége. Vasárnap reggel a nevelt lánya telefonált neki, hogy meghalt az édesanyja. Mivel ő korán reggel kiment az édesanyjához a kórházba, hogy megnézze jobban van-e már, így el tudott búcsúzni tőle. Az édesanyja azt várta, hogy bemenjen hozzá az egyetlen lánya. Amikor megfogta a lánya kezét, csak annyit tudott mondani neki, hogy nagyon szereti és megállt a szíve, amit már nem lehetett újraindítani. Neki az volt a szerencséje a szerencsétlenségben, hogy beengedték az anyukájához és el tudott búcsúzni tőle. Sajnos a bátyámnak ez nem adatott meg. Nem tudta megmondani neki még utoljára, hogy mennyire szeretni és milyen sokat jelentett neki az a negyven év, amit együtt, egymással és egymás mellett éltek le jóban és rosszban. Magát okolja azért, hogy hajnali három órakor hazament és nem maradt ott a folyosón megvárva azt, hogy mi fog történni a feleségével. Magát okolja azért, hogy nem tudott elbúcsúzni tőle. Nem puszilhatta meg és nem ölelhette magához utoljára. Nem tudta megmondani neki, hogy nagyon SZERETI. Lehet, hogy míg él nem tudja megbocsátani magának ezt (bár nem tehet róla).

Ezért írtam azt, hogy nagyon fontos, hogy sokat legyünk azokkal az emberekkel, akiket szeretünk, akik kedvesek a számunkra. Ne sajnálják rá a pillanatokat, az órákat, ne sajnálják rá az időt, hogy együtt lehessenek, mert az élet kiszámíthatatlan. Mondják ki az érzéseiket, mondják ki bátran, hogy szeretlek és fontos vagy nekem. Mutassák ki az érzéseiket, mert szüksége van a másik embernek rá. Szüksége van rá, hogy hallja és érezze a szeretetünket, hogy megerősítést kapjon, hogy fontos nekünk. Bármennyire is furcsán hangzik, de tényleg nagyon sok embernek szüksége van rá, hogy a számára fontos embertől hallja, hogy szeretlek és érezze az ölelésén keresztül a szeretetét. Mert a legtöbb embernek szüksége van rá, hogy az ölelő karokban szeretetet, védelmet, biztonságot érezzen, hogy hallja a füleivel a másik hangján keresztül az őszinte szeretet megerősítését, és hogy a szemeiben is lássa az érzéseket, mert ez a hármas érzékelés hatalmas erő és nagyon szoros kapocs, mely sok problémán, nehézségen, tragédián átsegít. Nem véletlenül születik a lélek fizikai testbe, mert vannak dolgok, amit csak így tapasztalhat meg, mint az ölelés és a kimondott kedves szavak. Ha nem mondjuk ki és nem mutatjuk ki az érzéseinket, lehet, hogy a másik nem érzi úgy, hogy fontos a számunkra. Ráadásul, ha halogatjuk, hogy majd holnap megmondom neki, hogy szeretem. Ha halogatjuk a megbocsátást egy esetleges vita után, nem biztos, hogy lesz rá lehetőségünk rá legközelebb. Ne feküdjenek úgy le, hogy nem bocsátanak meg a szeretteiknek, rokonaiknak, szerelmüknek, barátaiknak, ismerőseiknek, vagy, hogy úgy gondolják, majd holnap megbocsátok. Ne váljanak el úgy, hogy nem mondják ki az őszinte érzéseiket. Ne menjenek el úgy, hogy nem mutatják ki az igazi érzéseiket. Miért? Mert lehet, hogy már nem lesz holnap, mert az élet kiszámíthatatlan. Nem lehet tudni, hogy kinek mennyi idő van megírva, kinek mennyi időt szánt a Teremtő*. Persze ez nem azt jelenti, hogy rettegve kell leélni az életet. Inkább azt jelenti, hogy értékelni kell minden pillanatot az életben és legfőképp azokat a pillanatokat, amit azokkal az emberekkel töltünk el, akiket igazán szeretünk és közel állnak hozzánk. Mivel nagyon sok ember későn jön rá, hogy mi mindent nem tett meg, és élete végéig bánja, mert elszalasztotta a pillanat adta lehetőséget, a pillanat varázsát. Azt a lehetőséget, hogy éreztesse és kimutassa a szeretetét a másik ember felé. Azt a szeretetet, ami a másik embernek, talán az egész világot jelentené (vagy jelentette volna), és bármi történne vele, a lelkében ott maradna és magával vihetné a másik ember szeretetét.

Van még valami, ami szerintem nagyon fontos. Sajnos ez saját tapasztalás. Borzalmas érzés, amikor a gyászban nincs senki, akihez odabújhat az ember. Borzalmas érzés, amikor a saját gyászunk, fájdalmunk mellett nekünk kell tartani a lelket a többi hozzátartozóban és nem veszik észre, hogy mi is szenvedünk és talán nekünk jobban fáj, hogy elvesztettük azt az embert, akit gyászolunk. Borzalmas érzés, ha nincs, akivel megossza az ember a gyász fájdalmát, és hosszú éjszakákat sír át az elvesztett ember hiánya és szeretetének hiánya miatt. Borzalmas érzés vágyni egy szeretetteljes ölelésre, amikor úgy érzi az ember, hogy megszakad a lelke a fájdalomtól, és tudni azt, hogy nincs, aki magához ölelje. Borzalmas érzés, amikor nincs egy biztos pont az ember életében, mert azt veszítette el, aki a biztonságot jelentette. Tudom milyen érzés, amikor vágyik az ember a szeretetre, odafigyelésre, megértésre, egy ölelésre és nem kapja meg, mert nem figyelnek oda rá, mert mindenki a maga fájdalmával van el és azt hiszik a másik emberről, hogy ő mindent kibír. Tudom milyen érzés azt az egy embert elveszíteni, akitől önzetlen szeretetet kapott és akkor is megölelte, ha nem volt baj. Kérem, figyeljenek oda szeretteikre, barátaikra, ismerőseikre, szomszédjaikra a gyász idején még jobban és hallgassák meg, öleljék magukhoz, mert nagyon sokat jelent annak az embernek, aki egyedül marad! Talán az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhat. Talán ennyi is elég neki, hogy tartsák benne a lelket az élet folytatásához. Mert ha nem elég erős ahhoz, hogy egyedül átvészelje az ilyen tragédiát, talán egy másik tragédia követi, mégpedig a saját tragédiája.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                                 Debrecen, 2016. július 12.

Bár az „Ölelés” című versemet szerelmes versnek írtam, de ha belegondolok az ölelés fontosságát is nagyon jól visszaadja. Mert el kell ismerni, hogy az öleléssel mindenféle szeretetet lehet közvetíteni az ölelés milyenségétől függően. Éppen ezért, ha megöleljük azt, akinek fáj a lelke az elviselhetetlen gyász idején vagy bármilyen lelki fájdalomkor, annak megnyugvást és szeretetet adunk. Ne sajnálják attól az embertől, és ne féljenek megölelni azt az embert, akinek a mérhetetlen fájdalomtól elviselhetetlenül fáj a lelke, mert nagyon sokat jelent egy ölelés. Higgyék el nekem. Mert mint írtam, nekem is sokat jelentett volna, és borzalmasan hiányzott egy szeretetteljes ölelés a sok tragédia idején, a sok probléma és fájdalom idején. Persze van, aki meg tanulja az évek során kezelni a sok fájdalmat, de van, aki nem. Bár aki meg tanulja kezelni, annak is hiányzik egy tiszta szívből adott, szeretetteljes ölelés.

Ölelés

Ölelő karjaid nélkül, mit sem érek.

Ölelő karjaid nélkül nem érzem a szereteted.

Ölelő karjaid nélkül, mit sem érek.

Ölelő karjaid nélkül nem érzem magam nőnek.

Ölelj át, kérlek, amikor félek.

Ölelj át, kérlek, amikor rémálmok gyötörnek.

Ölelj át szorosan és ne engedj el, amikor körülöttem összedől a világ.

Ölelj át szorosan és ne engedj el, amikor úgy érzem nincs tovább.

Két karodban megnyugszik a lelkem.

Két karodban tudom, hogy hazaérkeztem.

Két karod között, ott az egész Világ.

Két karod között, ott a Mennyország.

Két karod nekem elég, és nem kérek többet.

Két karod mellé nem kérek mást, csak Téged!

Ölelő karjaid nélkül, mit sem érek.

Te vagy az, akiért nap, mint nap, dobog a szívem és lélegzem.

Ölelő karjaid nélkül, mit sem érek.

Te vagy az Univerzum, amiben élek.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                              Debrecen, 2010. július 12.