Írások » Napi történések » »

Tudom, hogy ez most egy érdekes gondolat cím, de mivel ez is létezik az emberek reakciói, viselkedési formái között, így erről is írok.

Minden embernek más és más a tűrőképessége, de amikor elszakad az a bizonyos cérna és mérges lesz, sokféleképpen tör ki rajta a düh, a méreg. Vannak, akik félrevonulnak maguknak, úgymond elbújnak a világ elől, amíg megemésztik a problémájukat, azt, ami kizökkentette őket a normális kerékvágásból. Próbálják megtalálni a megoldást, és a lelki nyugalmukat. (Sok esetben, én is ezt csinálom, mivel nem látom értelmét sem a csúnya beszédnek, sem a dühöngésnek.). Vannak olyan emberek, akik cifrábbnál cifrább káromkodásba kezdenek, és addig mondják a magukét, amíg meg nem nyugszanak. Néha ez még vicces is tud lenni. Ismertem olyan embereket, akik olyan cifra káromkodást vágtak le, hogy kettéállt a fülem tőle, és majd leestem a székről nevetés közben. Még napok múlva is elnevettem magamat, amikor eszembe jutott, amit hallottam, függetlenül attól, hogy éppen hol voltam. (Egyszer épp egy boltban álltam sorban, amikor eszembe jutott egy ilyen sztori, és úgy vigyorogtam, mint a vadalma, és időnként még fel is kuncogtam. A végén az előttem és az utánam lévők nem bírták megállni, hogy meg ne kérdezzék, hogy min szórakozok ilyen jól, mert azt hitték, hogy rajtuk. Viszont amikor elmeséltem nekik a szórakoztató szitkok történését, ők is nevetve mentek ki a boltból.) Az volt a pláne benne, hogy nem csúnyán beszéltek, hanem különlegesen, mint például az „Angyalbőrben” c. film egyik főszereplője „Karády őrmester”. Vannak akik, nyomdafestéket nem tűrő káromkodásba kezdenek, ami nekem nagyon sérti a fülemet. Vannak olyanok, akik italba fojtják dühüket, bánatukat. Bár ez nem igazán jó megoldás. Gondolom én, mivel antialkoholista vagyok. Vannak olyan emberek, akik ilyenkor törnek-zúznak, és nem igazán veszik figyelembe, hogy hányadik étkészletet, pohárkészletet veszik életük során. Vannak, akik őrjöngnek, kötekednek, és az álló fába is belekötnek, hogy kiadják magukból a dühüket. Ilyenkor nem néznek sem Istent*, sem embert, mert az a fontos nekik, hogy megszabaduljanak a bennük lévő feszültségtől, dühtől. És persze vannak azok az emberek, akik verekednek a bennük felgyülemlett düh, méreg hatására és úgy jár kezük, mint a cséphadaró vagy a motolla. Nem foglalkoznak azzal, hogy kin vezetik le a dühüket, csak ütnek, mert képtelenek magukon uralkodni, és ilyenkor nincs semmilyen Önkontrolljuk. Jobb esetben, van egy boksz zsákjuk és azt püfölik irdatlan erővel, amíg össze nem rogynak. De ez még mindig jobb, mintha embertársaikat nézik boksz zsáknak. Ez a legrosszabb és a legveszélyesebb, mármint a verekedés. Itt is látszik, hogy minden ember másképpen reagál arra, ha feldühítik. Tehát nem vagyunk egyformák. (Hozzá kell tennem, hogy a fenn felsoroltak nem ítélkezések, hisz mindenki maga tudja, hogy mit kezd azzal az érzéssel, amikor szétveti a düh, a méreg. Főleg, ha még jogos is.)

Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de én, nagyon ritkán, mondhatni 100 évente egyszer vesztem el a türelmem. Na, jó, kicsit sűrűbben. Bár a gyerekeim szerint, fát lehet vágni a hátamon, és én vagyok a nyugalom, és a megértés példaképe. Ők már rég robbannak, amikor nekem még a szemem sem rebben, és nyugodtan próbálom lehiggasztani őket. Vagy ha éppen velem történik valami bosszantó, és ők már dühöngnek rajta, én még mindig csak nyugodtan mérlegelek, és próbálom megérteni, hogy miért is csinálják azt velem, amit csinálnak. De ha mégis mérges, esetleg dühös vagyok, olyankor vagy félrevonulok, mint ahogy fentebb írtam, vagy leülök írni és kiírom magamból a dühömet. Viszont nagyon érdekes dolgot vettem észre magamon. Mégpedig azt, hogy ilyenkor írás közben a hasonló kiejtésű, de más jelentésű szavakat felcserélem. Például így vagyok ezzel a szóval is: valóságshow – valóság só, ugye, hogy milyen érdekes? A „show” és a „só” szavak kiejtése ugyanaz, de más a jelentése (persze több ilyen szó is van, de azt most nem sorolnám fel). Utólag, amikor már megnyugszom és átolvasom az írásomat, mindig jól szórakozom az ilyen hibáimon, főleg azért, mert tisztában vagyok vele, hogy mi lenne a helyes kifejezés és azt is tudom, hogy hogyan kell írni. (Hozzáfűzöm, érdekes lenne, ha a sószóróban lévő só, hatalmas csinnadratta közepette show műsort rendezne az ételen, miközben rászórjuk az ételre. Igazán látványos és étvágygerjesztő lenne. Be kellene adni újításnak.) Viszont, mint ahogy mondják „a szürke köd”, vagyis a düh elborítja az ember agyát, képes nem azt csinálni, esetleg nem azt írni, ami helyes. Bár én azt vettem észre, hogy ilyenkor csak jár a kezem a billentyűzeten és gépiesen írom az éppen aktuális szöveget, ami éppen az eszembe jut, és nem igazán figyelek arra, hogy mit és hogyan írok, mivel vakírással írok a billentyűzeten. Persze, aki ebbe bele akarna kötni, azt mondaná, hogy ennek gépiesen kell jönnie, mert minden szónak már rögzülnie kellett volna az ember agyában. Pedig ez nem minden esetben igaz, tehát nem így van, legalábbis nálam. Mert ha az ember vakírással ír, és nem figyeli a billentyűzetet, és a monitort sem, csak arra koncentrál, ami miatt dühös, és majd felrobban, akkor teljesen másképp működik az agya. Persze ez, még mindig jobb, mármint, hogy szavakat cserélek fel, mintha káromkodnék, bár azt sem tudok igazából. Számomra a legcsúnyább szó, vagyis a csúcsok csúcsa a basszuskulcs, de ez, lehet zenei kifejezés is, úgy, mint a violinkulcs. (Csak megjegyzem. Tudták, hogy egyik idegen nyelven sem tudnak olyan ízesen káromkodni, mint a Magyarban? Keresztapám több nyelvet beszélt, de nyolc, igen, nyolc nyelven beszélt perfekt, és ő mesélte el ezt a tapasztalatát, mivel sokat élt külföldön.) Visszatérve az előzőkhöz, nagy ritkán emelem fel a hangom, és ilyenkor hangosabban beszélek (nem kiabálok), de olyankor, már tényleg kiverték nálam a biztosítékot, ami tényleg 1000 évente egyszer fordul nálam elő.

Most azt is kérdezhetnék, hogy miért is írom ezt le? Az igazság az, hogy nagyon dühös lettem tegnap, mert évek óta tűrök el bizonyos dolgot, de nem szívesen írok róla. Bár gondolkodom rajta, hogy részletesen leírom az egész történést. Majd még meglátom, hogy írjak-e róla.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                     Debrecen, 2016. augusztus 23.