Írások » Napi történések » »

Tudom, hogy ez most elég furcsa témának tűnik így Karácsony előtt, de úgy gondolom, hogy mégis nagyon aktuális. Miért gondolom ezt? Megpróbálom a saját szemszögemből és tapasztalatom alapján leírni.

Nem tudom, hogy az olvasók tudják-e, hogy egy kezdő művésznek (kortól és nemtől függetlenül) mi mindenen kell átmennie azért, hogy kiállítsák a képeit, szobrait, megjelentessék a regényeit, verseit, koncertre hívják és CD-t csináljanak vele. Nagyon ritka az, ha valakinek nyílegyenes útja van a sikerhez. Viszont a nagytöbbség évekig kilincsel, talpal egyik helyről a másikra, levelezik, emailt ír és közben rengeteg elutasítással, negatív hozzáállással találkozik, mire megtudja/be tudja mutatni a művészetét és azt el is ismerik. Ez nagyon nehéz és rögös út a legtöbb művész számára, aki egyedül próbál elérni valamit. Mert lássuk be, kevés művész mögött áll valaki a háttérben, aki segíti az előrehaladásban. Én is teljesen egyedül vágtam bele a dologba, amikor írtam az első regényemet. Azt sem tudtam, hogy mit kell csinálni egy kézirattal, és ami ezzel kapcsolatos. Magamnak kellett rájönnöm mindenre, mert nem volt senki, aki felvilágosított volna, vagy elmondta volna, hogy mit hogyan kell csinálni. A lényeg, hogy a regényem befejezése után sok helyre küldtem el a kéziratomat, itt Magyarországon, és a legtöbb helyről még egy visszaigazolást sem kaptam hosszú-hosszú évekig (a mai napig). A végén egy külföldi kiadóval sikerült kiadatni a regényeimet, de sajnos ez is zsákba macska volt, de most ezt hagyjuk. A lényeg az, hogy itt Magyarországon nagyon nehéz egy kezdő írónak, költőnek, festőnek stb.

A fogyatékkal élő művészeknek még nehezebb az előre jutás, mint az egészséges művészeknek. Egy biztos, az egészséges művészeknek sem sétagalopp az út, hogy elismerjék a tehetségüket, művészetüket, egyéniségüket. Viszont a fogyatékkal élő művészeknek még nehezebb, mivel nagyobb hátránnyal indulnak, mint egészséges társaik. Éppen ezért, kevesebb fogyatékkal élő művészt ismer a Világ. Pedig közöttük is nagyon sok különleges tehetség van. Gondoljanak bele, hogy vannak olyan zenészek, akik vakok, és mégis csodálatos zenéket szereznek, vagy éppen gyönyörűen énekelnek, ilyen például Steve Wonder vagy Andrea Bochelli. De volt olyan énekesnő, aki nagyothalló készüléket használt és mégis hihetetlenül szépen énekelt, és ami a lényeg, hogy énekelt, és ezáltal a hallását is használta. Nagyon sok olyan festő van, aki káprázatos képeket fest úgy, hogy nincs keze. Mégis szebbnél szebb festményeket készít a szájával vagy a lábával, vagy mindkettővel. Amerikában van egy írónő, akit Debbie Macombernek hívnak, és diszlexiás (dyslexia), mégis fantasztikusan jó és nagyon érdekes regényeket ír.

Sajnos, ki kell, hogy mondjam, most már én is a fogyatékkal élő művészek közzé sorolhatom magam egy jó ideje, és nem csak a szemem betegsége (EION) miatt. Talán majd egyszer leírom, ha már túljutottam azon, hogy feldolgozzam. Na, de nem is ez a fontos, mert most nem magamról akartam írni, hanem általánosságban a fogyatékkal élő művészekről. Gondoljanak bele, hogy egy fogyatékkal élő művésznek mennyivel nehezebb a sorsa egy egészségesénél, főleg ha a fogyatékosság mellé még betegség is társul (mert sajnos a legtöbb esetben ez is fent áll), és ez rányomja bélyegét a mindennapokra. Próbálják élni a mindennapjaikat, próbálnak megélni úgy, mint minden ember, de a fogyatékosságuk miatt ez is sokkal nehezebb. Próbálnak bizonyítani, mint művész, és szeretnék elérni azt, amit egészséges művésztársaik, hogy elismerjék őket. Viszont a fogyatékosságuk miatt, sok esetben kevesebb a lehetőségük, mert nem tudnak mindenhova eljutni, és így nehezebben tudják elismertetni és megismertetni művészetüket, tehetségüket. Esetleg rossz kézbe adják az alkotásaikat jóhiszemüleg, és visszaélnek vele azok, akik megkapják a művet/műalkotást. Esetleg ellopják az ötleteiket, mert sajnos erre is tudok példát felhozni.

Akárhogy is nézem, egy fogyatékkal élő művésznek sokkal, de sokkal nehezebb és rosszabb sorsa van, mint egy egészséges művésznek. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy egészséges kezdő művésznek milyen jó, mert ez nem fedné a valóságot. Azt is el kell ismerni, hogy itt Magyarországon nagyon nehéz egy kezdő művész sorsa, még akkor is, ha nagyon tehetséges, de nem szeretném részletezni, hogy miért. Aki már próbálta az úgyis tudja, hogy miről beszélek. Itt jön a képbe a művészek közötti két véglet. Az egyik véglet az, hogy sok tehetséges művész (függetlenül attól, hogy fogyatékkal élő vagy sem), egy idő után feladja, mert belefárad a sok kilincselésbe, negatív véleményekbe és negatív hozzáállásokba, a levelezésekbe, amire nem kap választ. Belefárad az egész hercehurcába, hogy alkosson, és közben még próbálja a saját művészetét valahogy képbe hozni, úgymond eladni, mert ugyebár a kezdő művészeknek is meg kell élnie valamiből, hacsak nem nyert a lottón. Ez a művész egy idő után teljesen feladja az egészet és nem küzd tovább az álmaiért, hiába tehetséges vagy esetleg egy géniusz. Talán soha többé nem vesz ecsetet a kezébe, vagy vésőt, nem fog tollat a kezébe a versíráshoz, nem ül le a notbook elé regényt írni, esetleg nem ül le többé a zongorához, hogy zenét szerezzen, vagy nem skálázik, és nem énekel többé, és sorolhatnám tovább a sort. A másik véglet a művészek között pedig az, hogy nem adja fel az álmait a művész, még akkor sem, ha az életszínvonala alacsonyabban van, mint más embereknek. Addig küzd, addig csinálja, amíg majd a jó Isten* vagy a Teremtő* végre felé fordítja az arcát és rámosolyog, és végre megajándékozza a szerencse csillagával. Viszont nagyon nehéz úgy kitartani és alkotni, hogy nincs pozitív reakció, vagy csak kevés. Ráadásul a fogyatékkal élő művészeknek ez még jobban megnehezíti az életüket, mert ugyebár ott van a fogyatékosság, ami nem egy leányálom és nem mondhatnám, hogy pozitív hatással van az ember lelkére. Nem nagy élmény minden nap azzal ébredni, hogy nem olyan, mint a legtöbb ember a Földön. Hiányzik vagy hiányzanak valamik, ami a hétköznapi élethez is szükséges lenne, de nincs, mert vagy menetközben szűnt meg, vagy eleve nem is volt.  Ha menetközben alakult ki a fogyatékosság az még rosszabb, mert megszokni azt, hogy nincs meg az, ami előtte volt, borzalmas érzés, és ezt higgyék el nekem, mert ezt a saját bőrömön tapasztalom minden nap, a nap minden pillanatában. (Sajnos nem lehet megszokni azt, hogy az ember nem úgy lát egy betegség miatt, mint évekkel ezelőtt. Én is tapasztaltam és tapasztalom nap, mint nap magamon, hogy egyik fogyatékosságot sem lehet megszokni, hiába is mondják az orvosok, hogy tudomásul kell venni, el kell fogadni és így kell tovább élni. Persze, el kell fogadni a megváltoztathatatlant, mert vannak dolgok, amin nem lehet változtatni az életben, még akkor sem, ha nagyon szeretnénk, de az érzés, amit régebben érzett az ember, az akkor is hiányzik. Becsukom a rossz szemem és csak a jót használom, és mindent majdnem tökéletesen látok. Míg ha csak a rossz szememmel nézek, kiábrándító és kétségbeejtő a látvány. Viszont ha a két szememet egyszerre használom az meg fárasztó, mert az agyamnak meg kellett szoknia, hogy a két szememmel teljesen másképp látok és ezt össze kell hangolnia az agynak. Reggel, amikor felébredek, hosszú percek kellenek, mire rááll az agyam arra, hogy a két szemem teljesen másképpen lát és ez borzalmas érzés. A másik fogyatékról ne is beszéljünk. Legalábbis egy darabig biztos, hogy nem.) Vannak olyan emberek is, akik képtelenek elfogadni a megváltoztathatatlant, de az egy másik téma. Visszatérve a fogyatékkal élő művészekre. A fogyatékkal élő művészeknek már eleve nehezebb a hétköznapi életüket is megélni, nem hogy alkotni. Ráadásul, ha nincs, aki biztassa, aki támogassa őket, az még inkább nehezít a dolgon (ezt is elhihetik nekem). Ilyenkor tényleg csak az viszi előre az embert, a művészt, hogy teljes szívével és lelkével szereti csinálni azt, amit csinál. Az alkotás a szenvedélye, az élete értelme, ami napról napra erőt ad neki és értelmet az életének. Az írás, a versköltés, a festés, a zeneszerzés, a szobrászat, vagy a művészet bármelyik ága, amit csinál, tartja életben és viszi előre egyik napról a másikra. Azt is mondhatnám, hogy a művészete, az alkotásai éltetik. Az ilyen művésznek nincs szüksége arra, hogy lopja a másik művész ötletét, mert az ötletek maguktól jönnek a lelke mélyéről. Erre mondják azt, hogy Isten* adta tehetség. Az ilyen művészt az élet és a természet is inspirálja, és soha nem adja fel az álmait. Ha már elérte a célját, akkor is tovább folytatja, mert Ő az a művész, aki élete végéig aktívan alkot, maga az alkotás öröméért, szeretetéért. Azért, hogy megmutassa a Világnak a saját látásmódját, egyéniségét.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                        Debrecen, 2016. December 12.