Írások » Napi történések » »

Ezt az írásomat 2016-ban írtam, de úgy gondolom, hogy nagyon aktuális és ezért osztom meg a kedves olvasókkal. Kérdezhetik, hogy miért? Azért mert szerintem a Karácsonynak, a Szentestének a szeretetről kellene szólnia. De nem csak a Karácsonynak, hanem igazából az ember egész életének, és a karácsonyi ünnepeknek csak a pontnak kellene lennie az i-re, vagyis megkoronázása a szeretetnek, amikor még több szeretettel fordulnak az, emberek szeretteik, családtagjaik, barátaik és embertársaik felé, mint általában. A szeretetről soha nem lenne szabad elfelejtkezni, éppen hogy a szeretetről kellene, szóljon az életünk. Az egymás iránti szeretetről, ami élteti az embereket, az élőlényeket, ami a mozgatórugója az életnek. Mert szeretet nélkül nem élet az élet, csak sivár érzelem nélküli lét.

Remélem tetszeni fog a 2016-os írásom, amit nagy szeretettel ajánlok a figyelmükbe.

Az igazság az, hogy még csak most tettem túl magamat a 2015. évi karácsonyi ünnepeken. Remélem mindenkinek boldog, szeretettel teli Szentestéje és Karácsonya volt! Sajnos én, ezt nem mondhatom el magamról. Eddigi életem, legborzalmasabb Szentestéjét és Karácsonyát éltem át 2015-ben, és a Szilveszterem sem volt valami rózsás. Sőt! Azt is mondhatnám, hogy „pokoli szentestém” volt, bár ezt a szót nem szeretem használni. Úgy döntöttem, hogy leírom életem talán legcsodálatosabb Karácsonyát. (Hozzá kell tennem, hogy ez az írásom részlet az egyik új könyvemből.)

Csodálatos Karácsony

Amiről most mesélek, életem talán legszebb, legcsodálatosabb Karácsonya volt. Már írtam róla korábban, hogy régebben több életmentő műtétem volt. Bár ezt nem szeretem ismételgetni, főleg, hogy a legutolsót részletesen elmeséltem.  Viszont a történethez ez is hozzátartozik, mivel az utolsó előtti életmentő műtétem 2012. December 18-án volt, közvetlenül Karácsony előtt. Sajnos 2012-ben egyáltalán nem volt felhőtlen az ünnep, sem nekem, sem a gyerekeimnek, mivel több nagyon komoly műtétem volt, de egyik sem sikerült igazán jól. Szinte az egész évet végig kellett feküdnöm, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

Visszatérve a történethez, mivel szigorúan feküdnöm kellett, így nem csinálhattam semmit, és ezt szó szerint értse az olvasó. (Akinek már volt komoly hasi műtéte, az tudja, hogy miről beszélek.) Nem voltak kirakva a karácsonyi apróságok az asztalokra, ablakokra. Hiányzott a megszokott karácsonyi előkészület. Most először történt meg velem, hogy a gyerekeimnek kellett elkészíteniük a karácsonyi menüt, és nekik kellett feldíszíteniük a fenyőfát is. Nélkülem kellett megcsinálni a teljes karácsonyi előkészületet, pedig mindig hármasban díszítjük fel a karácsonyfát, mióta nagyok. A vacsorára is mindig együtt terítettünk meg eddig, de most, nem így volt. Nagyon bántott, hogy semmi nem volt olyan, mint szokott lenni az ünnepek alatt. Szenteste a vacsora után a fiam és a lányom szomorúan ültek az ágyam szélén és megígérték nekem, hogyha felgyógyulok, akkor a következő karácsonykor egy csodálatos meglepetésben lesz részem. Hála a Teremtőnek*, Istennek*, az Égieknek*, ki hogyan nevezi őket, túljutottam a krízisen, mivel 2013 márciusában volt még egy életmentő műtétem, ami megoldotta a problémát, és így eljött 2013. Karácsonya, (bár voltak komoly zűrök év közben, de most nem ez a lényeg).

Nem tudom, hogy ki mit szokott csinálni, de én Advent első vasárnapja előtt egy pár nappal, elkezdem szépen fokozatosan feldíszíteni a házat belülről. Napról napra, mindig egy kicsivel több ünnepi díszt rakok ki a szobákba, az étkezőbe stb. Például az almába, narancsba, szegfűszeget, fahéjat szoktam szurkálni, szantál, bergamott, fenyő füstölőt, vagy illatos gyertyát szoktam gyújtani minden nap, amitől megtelik a levegő karácsonyi illattal. Angyalkákat, Télapókat, Hóember kerámiákat, díszes gyertyatartókat rakok az asztalokra. Festett üveggömböket csüngetek le a csillárokról, karácsonyi képeket, díszeket rakok a falakra, fenyő girlandokat és színes égősort rakok az ablakokra belülről, és hópelyheket ragasztok az ablaküvegekre. Azért, hogy mire eljön Szenteste, a gyerekeim lelkét és a sajátomat átjárja a Karácsony szentsége. A ház ünnepi ruhát kap, amitől még emelkedettebb a Karácsony. Hisz nekünk egész évben a Karácsony a legszentebb, legmagasztosabb, legmeghittebb ünnep, ami az igazi szeretetről szól. Esténként forró csokit, habos kakaót vagy karamellt csinálok, és beszélgetés közben azt iszogatják a gyerekeim. Szóval a fiam meg is jegyezte az egyik este mosolyogva, hogy örömmel látja, elkezdtem kipakolni a „céllövöldét”. (Ezt még kiskorában nevezte el így, mert minden Karácsonykor összetört valamilyen asztaldíszt. Olyan volt, mint a kiselefánt a porcelánboltban.) A fiam és a lányom azt mondta, hogy borzasztó volt nekik azt látni, hogy születésük óta először nem volt feldíszítve a ház. Ezáltal is tudatosodott bennük, hogy komoly baj volt velem. Igen. Tényleg nagyon komoly baj volt. De most, nem ez a lényeg, hanem a számomra oly különleges Karácsony. 

Íme, a történet:

Szenteste, vacsora után bementünk a nappaliba, hogy a karácsonyfa mellett mindenki kibonthassa az ajándékát. Nem tudom, hogy kinél mi a szokás, de mi mindig egyesével bontjuk ki az ajándékokat. Ami azt jelenti, hogy először a lányom bontja ki az ajándékait, és mi, vagyis a többiek figyeljük, hogy hogyan reagál a csomag tartalmára. Majd a fiam bontja ki az ajándékait, és a legvégén mindig én. Azért szoktuk nézni, hogy ki, mit szól az ajándékára, mert az semmihez sem hasonlítható élmény, amikor olyan dolgot talál a csomagban, amire már régóta vágyik, és akkor ott van a kezében. Hihetetlen boldogság jelenik meg az arcukon, és a szemükben megjelenik az öröm fénye. Nekem ez az egyik legnagyobb ajándék. Boldognak látni a gyerekeimet.

Amikor a gyerekeim kibontogatták az ajándékaikat, rám került a sor. A karácsonyfa alatt három gyönyörűen becsomagolt doboz volt, amire az én nevem volt írva. A lányom és a fiam, amikor odaadták azt mondták, hogy nekem mindig nehéz ajándékot venni, mert ha megkérdezik, hogy mit szeretnék, mire vágyok, mindig olyat mondok, amit nem lehet becsomagolni, mert nem kézzel fogható. Igazuk van. Eszembe jutott, hogy az egyik este beszélgetés közben megkérdezték tőlem, mit szeretnék karácsonyra? Én azt válaszoltam rá, hogy önzetlen szeretetet, boldogságot. Ezt be lehet csomagolni? Nem, nem lehet. Szóval, elkezdtem kicsomagolni az egyik dobozt, amire ez volt ráírva: „Önzetlen szeretet”. Kinyitottam a dobozt és egy gyönyörű hófehér angyalszobor volt benne. (A gyerekeimnek mindig mondani szoktam, hogy az angyalok önzetlenül szeretnek.) Az volt a különleges az angyalszoborban, hogy a szárnyával átölelt egy lányt, akinek a kezében egy penna volt és az előtte lévő könyvbe írt. Ráadásul az angyal fogta a lány kezét és segített neki írni a pennával. Vagyis az angyal vezette a lány kezét írás közben. Elgondolkodtam egy pillanatra és ezt a gyerekeim is látták, majd egyszerre mondták: „Tudjuk, mire gondolsz. Nekünk is az jutott az eszünkbe, amikor megláttuk a szobrot.” Elővettem a másik csomagot és azt is elkezdtem kibontani. Ebben a dobozban is szebbnél szebb angyalszobrok voltak. A lányom ekkor megszólalt. - Anya olvasd el a papírt is, ami mellette van. -  Tényleg volt mellette egy papír, amit én nem vettem észre. Erre ezt írták a gyerekeim: „Szeretnénk, ha nagyon sok angyal venne körbe, akik elhalmoznak a szeretetükkel és segítenek téged, és valóra váltják az álmaid. Az angyalok önzetlenül szeretnek.” - Nagyon megható volt, hogy a kérésemet így oldották meg, és azt írták rá a papírra, amit oly sokszor hallottak tőlem.  „Az angyalok önzetlenül szeretnek minket.”

Utána elkezdtem kibontani a harmadik dobozt, amiben igazából nem volt semmi csak egy gyönyörű karácsonyi boríték.  A borítékra ez volt írva: „Csodálatos meglepetés.” Kíváncsian néztem a gyerekeimre, de ők biztattak, hogy nyissam ki a borítékot. Így is tettem és a borítékban egy üdvözlő kártyát találtam, aminek a sarkában egy dombornyomású aranyangyal volt és egy felírat: „Csodálatos Karácsony Meglepetés Kupon.” Hm…, ezt nem igazán értettem, hogy igazából mit is akar jelenteni. Sőt! Azt is mondhatnám, hogy halvány sejtelmem sem volt róla, hogy mit is jelenthet a felírat. Ezért ránéztem a gyerekeimre, mert tőlük vártam a választ. Ők összemosolyogtak, majd rám néztek és azt mondták, hogy majd megértem, de még most, titok. Hiába kérdeztem, hogy ez mi akar lenni, nem válaszoltak rá csak huncutul mosolyogtak. Így nem feszegettem tovább a témát. Nagyon sokat beszélgettünk, nevetgéltünk és örültünk, hogy együtt lehetünk a feldíszített karácsonyfa mellett, nem úgy, mint az előző Karácsonykor. Majd mindenki elment a saját szobájába aludni.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a fiam szólongatott. – Ébresztő szépségem! – álmosan nyitottam ki a szemem, és akkor láttam, hogy a lányom és a fiam ott ülnek az ágyam melletti kanapén felöltözve.  Nem igazán értettem, hogy miért, mert Karácsony másnapján mindig együtt ülünk le reggelizni és együtt töltjük a napot. Szóval nem értettem az egészet, csak pislogtam nagyokat, mert még nem tértem teljesen magamhoz. Ekkor újból megszólalt a fiam, mert azt hitte, hogy még mindig nem ébredtem fel igazán.

– Ébresztő szépségem! Hasadra süt a nap! – mondta mosolyogva. – Öltözz fel, gyorsan reggelizzünk meg és menjünk, nézzünk széjjel a városban.

– Nem igazán értettem semmit, csak azt láttam, hogy ő és a lányom bőszen elhúzták a sötételőfüggönyt, majd felhúzták a redőnyt az ablakaimon. Tényleg sütött a nap. Miközben ránéztem az órára, hogy megnézzem mennyi az idő, azon gondolkodtam, hogy vajon mire készülnek a csemetéim. A fiam akkor szokott szépségemnek szólítani, amikor jó kedve van, vagy ha nem komoly dolgokról van szó. Amikor komoly dolgokról beszélünk, mindig anyának hív. Szóval nem igazán értettem a dolgot.

– Momóka, ki az ágyból! – mondta mosolyogva a lányom is, és megállt az ágyam mellett. Látszott rajta, hogy valamit titkol.

– Tudjátok, hogy mennyi az idő? – kérdeztem tőlük, mert el sem tudtam képzelni, hogy mire készülnek.

– Igen tudjuk. Pontosan nyolc óra. – vágták rá közösen és tovább pakolásztak a szobámban. A fiam a takarót szedte lefelé rólam, míg a lányom a köpenyemet adta ide, hogy menjek, szedjem össze magam.

- Jól van! Megyek és rendbe rakom magam. – mondtam a gyerekeimnek, mert láttam, hogy nem boldogulok velük. A fürdőszobába menet azon gondolkodtam, hogy mire is készülnek egyáltalán.

Reggeli után beültünk hárman a kocsiba és elindultunk a város felé, mert ahol mi lakunk, arra azt is mondhatnánk, hogy a város kertváros része. Viszont mielőtt odaértünk volna a várost jelző táblához a fiam felhajtott az autópályára. Most végképp nem értettem, hogy hova megyünk és miért? – Mond csak kicsim, hova megyünk? – szaladt ki a kérdés a számon. – Tényleg megmondhatnátok, hogy most mit csinálunk!

- Az titok! – vágta rá a lányom, miközben huncutul mosolygott. – Majd meglátod, csak ülj kényelmesen és gyönyörködj a tájban.

- Ugyan már szépségem! Maradj szépen, nyugodtan a fenekeden és élvezd a kilátást. – mondta a fiam vezetés közben és úgy vigyorgott, mint a vadalma. – Tudod, mit? Bekapcsolom a kedvenc zenéidet. Ne gondolkozz, csak hallgasd a zenét!

- Rendben. Úgy látom, nem boldogulok veletek. – motyogtam, majd kényelembe helyeztem magam az ülésen és elkezdtem hallgatni kedvenc zenéimet, miközben gyönyörködtem a mellettem elsuhanó tájban. Minél közelebb értünk a hegyekhez, annál havasabb volt a táj. Már egy jó ideje kocsikáztunk, amikor egy számomra ismerős lehajtónál elhagytuk az autópályát. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy hova is visznek a gyerekeim. – Ugye a kedvenc városomba megyünk? – szaladt ki a számon a kérdés.

- Igen szépségem, a kedvenc városodba megyünk. – válaszolta a fiam mosolyogva.

- Már egy ideje nem voltál itt és úgy gondoltuk, hogy tetszeni fog neked az ötlet. Mármint az, hogy elhozunk ide. Gyerekkorodban is, mindig elhozott ide papa. Úgy gondoltuk, hogy most, mi hozunk el ide. – mondta a lányom is mosolyogva. – Remélem, tetszik az ötlet?

- Ó, igen! Nagyon tetszik! – válaszoltam és vidámabban nézegettem körbe. Ekkora már beértünk a belvárosba és a fiam már le is parkolt az egyik parkolóban.

- Nem késtünk el? – kérdezte a lányom a fiamtól.

- Nem, de egy kicsit iparkodnunk kell. – válaszolta a fiam.

- Nem igazán értettem, hogy miről beszélnek, amikor ismét megszólaltak a gyerekeim. - Gyere, menjünk, nézzük meg a Dobó teret! – hívtak, miközben felvettem a télikabátomat. Pár méter után, ott álltunk kedvenc városom, kedvenc terén, ahol egyik kedvenc templomom áll.

- Pontosan érkeztünk. – mondta a fiam a lányomnak, és közben az órájára nézett.

- Ahogy megálltunk, elkezdődött egy csodálatos harangjáték a templomban és betöltötte az egész teret. Nem tudom, hogy hallotta-e valaki Kodály Zoltán - Háry Jánosának harangjátékát, mert hihetetlenül szép és nekem az nagyon tetszik. De ez a templomi harangjáték még szebb volt, és boldogsággal töltötte meg a lelkem.

- Anya! Ez a harangjáték neked szól. – mondták a gyerekeim egyszerre, miközben rám néztek. – Persze ez enyhe túlzás volt, de tényleg, akkor ott a téren csak mi álltunk, és tényleg olyan hatást keltett, mintha csak nekünk szólna a harangjáték.

- Amikor vége lett a zenének, bementünk a templomba és végig jártuk a szentélyeket. Ugyanúgy, mint gyerekkoromban édesapámmal. Majd mielőtt kijöttünk a gyerekeim felém fordultak és azt mondták, hogy magamra hagynak egy kicsit, mert tudják, hogy szeretek egyedül lenni ebben a templomban. Tényleg egyedül voltam bent. Nem volt más rajtam kívül, ott álltam a templom középpontjában, amikor eszembe jutott az a különleges, misztikus történet, ami velem történt meg ebben a templomban tizenkét éves koromban. De az, egy másik történet. Amikor kimentem a templomból, a gyerekeim ott álltak a bejárati ajtó előtt és engem vártak.

- Gyere szépségem! Menjünk, igyunk meg egy forró csokit ott abban a kávézóban. – mutatott a fiam a templommal szemben lévő épületre, ahol tényleg egy kávézó volt.

Beültünk és ittunk egy forró csokit fahéjjal és karácsonyi fűszerekkel, beszélgettünk egy kicsit, majd visszaültünk a kocsiba és továbbindultunk.

Folyt.köv.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                                        Debrecen, 2016. Január 01.

U.í.: Ez a karácsonyi történet valós történet, ami velem és a gyerekeimmel történt meg, mely az egyik új regényem részlete.

Ezeket az ajándék angyalokat kaptam karácsonyra a gyerekeimtől a fent leírt történetben: