Írások » Napi történések » »

Az utóbbi időben nem igazán írtam gondolatokat, történeteket, meséket a honlapomra. Mielőtt leültem írni, azon gondolkodtam, hogy miről is írjak? Miről is lehet írni a mai feldúlt, rohanó világban? Igazából, nagyon sok mindenről. De mi az, amire az emberek nem figyelnek oda, éppen azért mert állandóan rohannak? Na, mi az? A TERMÉSZET. Igen tudom, hogy hihetetlen, de a természet. Azért mert az emberek többsége rohan A-ból B-be, és közben nem néz körül. Nem veszi észre a természet csodáját. Pedig, ha egy kicsit jobban odafigyelnének a környezetükben lévő természetre, a növényekre, az állatokra, akkor rájöhetnének, hogy sokat lehet tanulni tőlük. Ezért döntöttem úgy, hogy a természetről, és ezen belül az évszakokról, és jelenlegi írásomban a nagybetűs TAVASZ-ról írok. Mivel engem mindig elvarázsol a természet, és mindig rácsodálkozom a négy évszak változásaira, így még inkább befolyásolt a döntésben, hogy erről írjak. Most azt is megkérdezhetnék, hogy miért a tavasszal kezdem az írásom. Erre csak azt tudom válaszolni, mert végre elkezdett tavasz lenni, és mert ez most aktuális. Megkérdezhetnék tőlem, hogy miért írtam csupa nagybetűvel a tavaszt. Elmesélem, hogy miért. Bár lehet, hogy nem mindenki fog velem egyet érteni.

Úgy gondolom, hogy az olvasóim közül sokan vannak, akik különböző korosztályúak, éppen ezért, én csak a saját tapasztalataimat és megfigyeléseimet tudom leírni.

Emlékszem rá, hogy gyerekkoromban, minden télen nagyon hideg volt, szinte összeragadt az orrom, amikor levegőt akartam venne. Viszont, amikor nem volt nagyon hideg, akkor hullt a hó és a karácsony fehér volt. Hatalmasakat hógolyóztunk az iskolában az udvaron és élveztük a telet. Viszont a tavasz sokkal korábban kezdődött, és sokkal hosszabb volt, mint most. Akkoriban már március közepén le lehetett rakni a télikabátot, és vékonyabb ruhákban lehetett iskolába menni. De nem is ez igazából a lényeg, ezt csak azért írtam le, hogy lássák a különbséget a múlt és a jelen között. Mostanában ritka, ha hó hullik errefelé, az meg még ritkább, hogy fehér karácsony van. Viszont a zord, hidegek egyre hosszabbak. Amikor bekeményít a tél, nem akarja kiengedni vasmarkából a természetet. A kegyetlen hidegben állatok, emberek pusztulnak el, ha nincs hol menedéket találniuk, ha nincs egy melegebb hely, ahova behúzódhatnának. A csontig ható hidegben sok növény és rovar is elpusztul. A befagyott patakok, vízesések, tavak, folyók egy jégtömbé állnak össze, mintha örökre így akarnának maradni, mert a kegyetlen tél nem engedi ki a természetet a szorításából, még tél vége felé sem. A tavakban és folyók mélyén a halak is egyre mélyebbre úsznak dermedten, hogy átvészeljék a zord hideget. A méhek, a rovarok és a természetben élő állatok is a tél végére, már az életükért küzdenek, míg egy jó páran a haláltusájukat vívják. A gyilkos tél nem akar engedni az erejéből, nem akarja átengedni helyét a tavasznak, pedig már itt lenne az ideje. Évtizedekkel ezelőtt már ilyenkor, melegebben kezdett sütni a nap, bontogatni kezdték levelüket a növények. De most, nem így van. A zord, pusztító tél nem enged, nem akarja átengedni helyét a tavasznak. Március vége felé, néha egy-egy napra átengedi helyét a melegebb időnek, de utána ismét bekeményít. Újból jön a hideg, a fagy, a hóvihar, mely betakar mindent. Elzárja az embereket, az állatokat egymástól. Erőszakosan, önzően tartja magát a tél, és nem akarja átadni helyét a tavasznak. Nem érti meg, hogy az ő ideje lejárt, mert ahol négy évszak van, ott mindennek meg van az ideje és a helye. Tudomásul kellene vennie, hogy a kegyetlen, gyilkos télnek lejárt az ideje, mert a természetben élő élőlények már nem bírják tovább, és pusztulást fog hozni mindenre. Ez viszont a telet nem érdekli, még kidühöngi magát. A pár nap meleg hatására előbújó bimbókat, bogarakat, állatokat belátás nélkül elpusztítja, és nem foglalkozik vele, hogy mi lesz a következménye. Ekkor a tavasz összeszedi magát, és újult erővel felveszi a harcot a téllel, mert nem hagyhatja, hogy a természet elpusztuljon. A tavasz tisztában van vele, hogy a télnek lejárt az ideje és nem nézheti tétlenül, hogy minden meghaljon. Az élőlények nem bírják a hosszú zord és hideg telet ott, ahol nem ezt szokták meg. Ahol a Teremtő* négy évszakot teremtett, ott minden élőlénynek jogosultsága van ahhoz, amire teremtetett. Ezért a tavasz minden erejét összeszedve felveszi a harcot a téllel és nem hagyja, hogy a természet elpusztuljon, mert neki feladata, hogy újra felébressze a növényeket, állatokat, bogarakat, embereket. Egyre többször süt ki a nap a felhők mögül, és sugaraival lágyan cirógatja a megfagyott, vízeséseket, patakokat, tavakat, folyókat, növényeket, bogarakat, állatokat. Először nagyon lassan és nehezen kezdenek kiolvadni a patakok, vízesések. De mivel a tavasz nem adja fel és egyre többet csalogatja elő a napot, így egy jobban felgyorsul a folyamat. Már vidáman csörgedeznek a patakok, és a vízesések megduzzadva a leesett téli hótól feltöltik a patakok medreit, melyek egyre vidámabban, gyorsabban száguldanak a folyók felé, amik már ekkora kiolvadtak a jég szorításából. A hatalmas jég megolvad a meleg hatására, mert a tavasz tudja, hogy nem adhatja fel a harcot a tél ellen. Az óriási egybefüggő jégdarab, először csak lassan, majd egyre gyorsabban és egyre jobban összetörik és elmozdul a helyéről, mely úgy tűnt, hogy örök időkre a helyén marad. De nem, mert a tavasz teszi a dolgát. A jégzajlás megtisztítja a folyót kegyetlen merevségétől, és eltünteti mintha ott sem lett volna. A vízben lévő élőlények újból levegőhöz jutnak. A téli hidegben megdermedt növényeket is felmelegíti a nap melege. Nehezen bár, de áttörik a kemény az ágakat, és elkezdenek kibújni a bimbók és az új levélkezdemények. Nekik nem csak a téllel kell megküzdeniük, de a kemény szárakkal, ágakkal is harcolniuk kell, hogy új élet születhessen. A kemény fagyos talaj is lassan kienged, és a tél ideje alatt összeállt földből is kibújnak a növények. Ők sem adják fel, pedig nekik is nehéz a sorsuk, mert nem elég a gyilkos telet átvészelniük, de a kőkeménnyé fagyott és összeállt talajt is le kell győzniük ahhoz, hogy új életet hozzanak a földre. Először csak aprócska hajtások jelennek meg a talaj felszínén, de a tavasz és a meleg hatására újult erővel felveszik a harcot az életben maradásért. Napról napra, egyre magasabbra nőnek a földből kinőtt növények hajtásai. Egyre jobban, egyre erősebben nyújtózkodnak fel a fény felé. Tisztában vannak vele, hogy sok társuk nem maradt meg a téli fagyokban, de ez még jobban arra készteti őket, hogy életben maradjanak, és új életet hozzanak a földre. Hisz mit fognak enni az álatok, a rovarok, az emberek, ha ők nem gondoskodnak róla. A szabadon élő állatok bundáit is lassacskán átmelegíti az egyre melegebben sütő nap, míg azokat az állatokat, amik odúkban, üregekben laknak előcsalogatja mosolyával, ahogy felmelegíti a talajt. Először ők is csak óvatosan bújnak elő, mert az életösztönük ezt diktálja. De azt is tudják, hogyha bátortalanok és nem állnak a sarkukra, akkor éhen pusztulnak az üregekben és az odúkban, hisz az elhúzódó hideg télben minden tartalékukat felélték. Ott ahol már nincs élelem, nincs mit keresniük. Ekkor már, nincs mit veszteniük. Nekik is az életösztönük erősebb mindennél és tisztában vannak vele, hogy elő kell bújniuk a védett helyükről, mert ott már nincsenek biztonságban, mert ott az éhhalál várja őket. Ha ott maradnak a sötétben, nem mentheti meg őket semmi és senki. Nekik is menniük kell a meleg és megbízható fény felé. Előbújnak a rovarok is, amikor már érzik, hogy végre a tavasz végig söpörte a természetet, és eltakarította a téli hideg zord maradványait, mert tudják, hogy most már biztonságban vannak kinn a melegben. Előjönnek, mert tudják, hogy már nem fagy meg vékony hártyás szárnyuk. Kirepülnek a természetbe és élelem után kutatnak, mert már ők is felélték utolsó tartalékaikat. Bennük van az élni akarás, melyet beléjük kódoltak, mint minden élőlénybe ezen a földön.

Az őzek és a szarvasok is összeverődnek egy hatalmas csapattá és együtt indulnak el élelmet keresni, mert tudják, hogy csak így vannak biztonságban. Bennük is munkál az életösztön. A génjeikbe bele van ivódva, hogy össze kell tartaniuk és menniük kell, fel kell venniük a harcot a tél megmaradt pusztításával. Menniük kell a céljaik felé, hogy életben maradhassanak. Mert az ő céljuk, hogy élelmet találjanak a kopár tájon, amit elpusztított a kegyetlen tél. Addig kell menniük és összetartaniuk, amíg nem találnak élelmet, amíg nem bújnak elő a növények, amíg nem biztosított a biztonságos élet a számukra. De utána is együtt maradnak, mert amikor már itt az igazi tavasz, akkor a fajfenntartás ad nekik hatalmas erőt, mely minden élőlényre igaz ezen a földön. Amikor már legyőzte a tavasz a telet végérvényesen, akkor kezd igazán feléledni a természet. Ekkor kezdődik meg nekik az úgynevezett aranykor. Ekkor már minden növény zöld ruhát ölt. A virágok és a fák lombkoronái, virágpompában díszlenek. A levegőt megtölti a virágok bódító illatai. A bogarak, az állatok, a madarak, szinte kánaánban érzik magukat. A méhek is egyik virágról a másikra szállnak és megtöltik aprócska zsákocskáikat virágpórral, amit télére raktároznak el. Ők már ekkor tudják, hogy fel kell készülniük a rossz időkre is, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor áll be újra a hideg, zord idő. Viszont munkájuk által beporozzák a virágokat, minek következtében a fákon termések lesznek. Ezzel segítik a természet fennmaradását, körforgását. Tudják, hogy a munkájuk nagyon fontos, mert a természetben minden mindennel összefügg.

Végre eljött az igazi zsongás ideje! A természet minden élőlénye szerelmi lázban ég. Elérte őket az ösztönükből eredő fajfenntartás. Szerelmesek a bogarak, a madarak, az állatok, az emberek. Forr a vérük és keresik a párjuk. Szerelmi táncot járnak a galambok, akik egy életre választanak társat. De így tesz minden madár, minden állat, minden ember, akinek még nincs párja. Megküzd azért, hogy megtalálja a párját. Felveszi a harcot egy másik hímmel szemben, és meggyőzi, bebizonyítja választottjának, hogy ő az igazi társa. Nem adja fel, nem hátrál meg, mert tudja, hogy neki az, az igazi, akit választott magának. A lelke mélyén tudja, hogy a párját neki teremtették és képes megküzdeni, kiállni érte bárhol, bármikor és bármiért, mert hallgat az ösztöneire, amit a fajfenntartás sugall neki. Megküzd azért, hogy biztonságos fészket készítsen szerelme tárgyának és az eljövendő nemzedékének. Megküzd azért, hogy biztonságban felnevelje csemetéit, mert tudja, hogy ez a dolga, ez az élet rendje. Az ősi kód ezt diktálja neki, és élőlények milliárdjainak. Minden élőlénybe bele van kódolva az életben maradási ösztön, a fajfenntartási ösztön.

Az állatoknak nincsenek kételyeik, mert hallgatnak az ősi ösztöneikre, mely minden élőlényben benne van ezen a földön. Tisztában vannak vele, hogy meg kell küzdeniük az életükért, az élelemért, a párválasztásért és a szerelemért, meg kell küzdeniük az utódokért és annak felneveléséért, az otthonukért. Ezen a földön mindenért meg kell küzdeni, mert itt, semmit nem adnak ingyen. A lelkek azért születtek ide, hogy leckéket tanuljanak, és ebbe beletartozik az életben maradás, a fajfenntartás, az utódok iránti felelősség, a társaik iránti felelősség is. Hallgatniuk kellene a bennük lévő kódra, ami a lelkük mélyén, és a testükben is ott van, mint minden állatnak, növénynek, minden élőlénynek. Hallgatni az ősi ösztöneikre, amit elnyomnak magukban. Mert ha hagynák, hogy megnyilvánuljon, a felszínre törjön a mélyen eltemetett és elnyomott genetikai és lelki kód, akkor mindig helyesen cselekednének. Tudnák, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. Tudnák, hogy mit kell tenni azért, hogy felvirágoztassanak, és ne pusztítsanak. Az isteni mű úgy lett kitalálva, hogy minden láncszem nagyon fontos. Ha nem figyelnek oda egymásra, ha nem tartanak össze, ha nem segítik egymást akár akarva, akár akaratlanul, akkor ez az egész csoda elpusztul. Meghibásodik a gépezet, ha valaki nem végzi el a dolgát, vagy ha nem jól végzi el azt, akkor ennek a következménye nem lehet más hosszú távon, csak a pusztulás. A legcsodálatosabb pillangó is csak akkor lesz az, aminek teremtették, ha nem sérül meg a gubó, amiből kibújik. De mire előbújik a bábból a gyönyörű, csodaszép pillangó, addig sokat szenved, mert neki is meg kell vívnia a harcát, hogy átrágja magát a báb vastag páncélján a varázslatos természetbe, hogy ott szabadon szárnyalhasson. A tojásból is a kibúvó fiókáknak is minden pillanatukért harcolniuk kell, mert a tojás vastag páncélját megrepeszteni és áttörni nem kis feladat egy törékeny kismadárnak. De amikor végre kint vannak a szabadban és szüleik segítségével felnőnek, szebbnél szebb és varázslatosabbnál varázslatosabb madarak lesznek belőlük.

Elnézem a kertben a fáimon a galambpárjaimat és a macskabagoly párjaimat, ahogy a tavasz hatására szerelmesen összebújnak. Ők is megvívták a saját harcukat, hogy megszülethessenek, hogy életben maradhassanak, hogy megtalálják a párjukat és fiókáik legyenek. Minden tavasszal újult erővel kezdik élni az életüket, és szerelmesen bújnak össze a párjaikkal. Őket is megérintette a tavaszi szél szerelmes illata. Óvják és védik a párjukat, közben új fészket raknak, hogy várhassák az új jövevények érkezését. Ez az élet körforgása. Minden évben átvészelni a zord és hideg telet, majd újult erővel talpra állni és érezni a lelkünkben, a testünkben a természet hívó szavát, mely bele van kódolva a testünkbe, a lelkünkbe.

Ezért veszi fel a harcot a tavasz a tél ellen, amikor már nagyon elhúzódik a zord hideg, és nem engedi el gyilkos, fagyos markából a természetet. Mert tudja, hogyha nem tesz semmit, akkor elpusztul a természetben minden. Elpusztulnak a növények, az állatok, az emberek, és ezzel megszűnik az örök körforgás. A természet is tudja, hogyan védje meg magát. Ha túlszennyezik a levegőt, a sok szennyeződés következtében nem jut el a napfény a földre, és ennek következtében létre jön egy új jégkorszak, ami által újból megtisztul a Föld, és így a természet új életre kelhet. Ismét növények, állatok, emberek, és mindenféle élőlény népesíti be ezt a gyönyörű kék bolygót.

Ezért hatalmas csoda nekem a TAVASZ! Varázslatos és megfoghatatlan, ahogy a természetet életre kelti, hogy erőt ad minden élőlénynek azért, hogy megharcoljon a saját életéért, az életben maradásért, az önfenntartásért, a szerelemért és fajfenntartásért, az utódok felneveléséért, hogy ellássa a feladatát, amiért megszületet, amiért leszületett ide, erre a Földre.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                          Debrecen, 2018. április 18.

(A *-gal jelölt szó azt jelenti, hogy az olvasó behelyettesítheti vallása szerint a neki megfelelőt. Mivel senkit nem szeretnék megbántani, még véletlenül sem a vallása miatt.)