Írások » Versek » »
Arany Fonál
( Felismerés rólad. )
Fáj a lelkem, amikor rád gondolok.
Fáj minden pillanat, amit nélküled töltök.
Fáj a tudat, hogy lehet, hogy elveszítlek.
A fájdalom olyan hatalmas, hogy úgy érzem, belepusztulok.
Miért kell ennyire fájnia?
Miért kell ennyire szenvedni?
Miért kétségbeejtő minden pillanat?
Miért érzem úgy, hogy belehalok?
A válasz ott van a lelkem mélyén.
A válasz ott van a lelked mélyén.
A válasz ott van a lelkünkben, mióta tudunk egymásról ebben az életünkben is.
Ott dübörög a lelkünkben, és hiába akarjuk elfojtani.
Kitörni készül, mint egy vulkán és nem tudjuk megakadályozni.
Lelkünket az idők kezdetén összekötötték egy arany fonállal, hogy mindig megtaláljuk egymást.
Ott voltál velem az ősi Teotihuacánban az Istenek városában, és együtt néztük a Nap és a Hold piramist.
Ott voltál velem az ősi Peruban, Machu Picchuban az Inkák között, és szerettél engem.
Ott voltál velem Copánban a Maják ősi városában, és óvtál engem.
Ott voltál velem az ősi Egyiptomban és vigyáztál rám.
Sorolhatnám közös életeinket, amire Te nem emlékszel.
Sorolhatnám közös életeinket, mert Én mindegyiket látom, lelki szemeim előtt.
Voltak életek, amikor nem voltál velem és hiányoztál.
Voltak életek, amikor hiába kerestelek nem találtalak, de éreztelek a lelkemben, hogy létezel.
Voltak nagy szerelmek, de mi minden életben egymást kerestük, hisz összeköt az arany fonál.
Az, az arany fonál, ami az igaz szerelmeket köti össze életeken át.
Az, az arany fonál, amit a Teremtő rakott ránk, hogy mindig megtaláljuk egymást.
Halhatatlan Te.
Halhatatlan Én.
A halhatatlan igaz szerelmünk, életeken át végig kísér az idők végezetéig, hisz összeköt az Arany Fonál.
♥ Nagy J. Gabriella ♥ Debrecen, 2014. Június 22.
