Írások » Versek » »

Szemünk fénye az egyik legnagyobb kincs,

Sok ember nem becsüli,

Csak már akkor becsülné,

Ha már nincs.

 Látni a kikeletet,

A Tavasz minden virágát.

Látni a rózsabimbót,

Ahogy napról napra bontogatja szirmát.

Látni a kék égen a hófehér bárányfelhőket.

Látni a magasban szálló madár rajt,

Ahol mindegyik keresi párját.

Aprócska szemeikkel figyelik,

Hol repül,

Hol találja élete párját?

Látni a szerelmes hattyúpárt,

Ahogy a hullámzó tavon,

Ringatózva tova úsznak.

Van-e szebb az ég kékjénél,

A hófehér bárányfelhőknél?

Van-e szebb a fű zöldjénél,

A színes virágözönnél?

Van-e szebb a szálingózó hópehelynél téli éjszakán?

Van-e szemet gyönyörködtetőbb látvány gyermekeink arcánál?

Sok ember nem tudja,

Milyen érzés az,

Amikor hirtelen eltűnik szemünk elől ez a sok szemet gyönyörködtető varázs.

Nem marad más,

Csak a sötétség és a sírás.

Szép lassan felemészt a kétségbeesés és a néma vágyakozás.

Vágyni a fényre,

Vágyni a sok szépségre.

Bízni benne,

Hogy eljön az idő,

Amikor feltűnik a Fény a szemünk előtt.

Éppen ezért,

Ott marad a remény a lelkünk mélyén,

Hogy valamikor tovaúszik a sötétség.

A sötétségben feltűnik egy fénysugár,

Majd fokozatosan betölti a horizontot,

És akkor,

Lelkünket betölti a boldogság.

Szemünkbe visszatér az elveszített fénysugár,

Mely hatalmas boldogságot ád.

Körbe nézünk,

 Újra látjuk a körülöttünk lévő millió csodát,

Melyet a szemünk fénye ád.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                         Debrecen, 2015. Április 08.