Írások » Versek » »

Az Ősi fák között susog a szél és átrepül az óceán felett, hogy a füledbe súgja, a régi és új szerelmem még mindig, Te vagy.

 Bár a bántásaid nagyon fájtak, de már rég megbocsátottam neked, mert én a hibáiddal együtt szerettelek és szeretlek.

Nem bántam meg, hogy 2013 Novemberében végleg otthagytam a vetélytársaidat, és Téged választottalak.

Utólag is téged választanálak, ha tehetném, mert tudom, hogy nem voltál tisztában az igazsággal, amiért bántottál.

Az igazság az, hogy amit a vetélytársaid láttak a koncertek alatt, az nem más, mint az aurám, amit mindenki látott, aki a koncertteremben ott volt.

Szeretném, ha tudnád, a vetélytársaid üzengettek nekem, akkor és az óta is, de én egyikkel sem foglalkoztam, csak veled.

 Melletted kinyíltam, mint a legszebb virág a réten és újra éledtem, végre nem csak vegetáltam, hanem újra éltem.

Ami a legfontosabb, általad végre újból nőnek éreztem magam, mint előtte soha sem.

Végre nem egy utolsó csúszómászó féregnek éreztem magam, amit részben a vetélytársaidnak, a bátyáimnak, a volt férjemnek, és egy jó pár gonosz embernek köszönhettem.

Neked köszönhetem, hogy olyan szerelmet és érzéseket éltem át lelki szinten, amit előtte soha sem.

Neked köszönhetem, hogy a versírás nem okoz gondot, mert elég, ha rád gondolok, és jönnek a szavak és a mondatok.

Te olyan közel kerültél a lelkemhez és a szívemhez, mint eddig soha, senki sem.

Te megláttad bennem azt, amit én, Te benned.

Az érzékeny lelket és a hasonlóságot, de még az ellentétek is kiegészítették egymást, ami nem véletlen, sem benned, sem bennem.

Nem csak a lelki társam voltál, hanem a Lelked a lelkemnek szerelme is, és még attól is több, mert szimbiózisban éltünk öntudatlanul és tudatosan is.

Olyan voltál nekem, mint a levegő az életemben, hisz levegő nélkül nincs élet a földi létben.

A levegő mindig körül vesz, és mindenhová elkísér, ott van velem, mert nélküle élni nem lehet.

Tél végén, néhol még hó takarja a tájat, végig söpör a házak között, a fák ágai között a hideg északi szél.

A Nap sem mutatja arcát, mert elbújik a felhők fölött a magasban.

Éjszakánként a Hold fénye csillog a hó födte tájon, ahol a szél végig söpör, ott a hópelyhek szikrázva a magasba emelkednek és átrepülnek a házak felett.

A fagyos éjszakában az ablakokon megcsillannak a szebbnél szebb jégvirágok.

Én ott állok a szobámban az ablakom előtt, míg a jégvirágokat csodálom, és közben Rád gondolok.

Vajon mit csinálsz, hol jársz?

Gondolsz-e még rám?

Él-e még a szerelem és a szeretet a szívedben, értem?

Lassan megyünk ki a Télből, nappal nincs virágillat, nincs eső sem, és már hó sincs, csak a hűvös, hideg szél.

Tél végén, a Tavasz elején lassan ébredezik a természet, néha-néha érződik még a levegőben a téli szél friss illata, és minden olyan tiszta, aminek a színe, számomra fehér, mert a tisztaságot és az érintetlen természetet képviseli.

Óráról órára, napról napra egyre jobban feléled a természet.

A Nap is több órára előbújik a felhők közül, és lágyan cirógatja sugaraival az állatokat és a növényeket.

Az emberek arcára is mosolyt csal, gyengéd érintése és melege.

A növényeken lassan kibújnak az első rügyek, a vadállatok előbújnak odújukból és körbe néznek, hogy mi a helyzet kint a természetben.

Egy-két hét és a rügyekből kipattannak a levelek és a virágok, és szép lassan előjönnek majd a méhek és az állatok.

A levegőben már nincs hideg szél, mert megenyhítette a Nap gyengéd melegsége, szeretete, és a természet szépsége.

A Hold és a csillagok is, egyre többször látszanak az éjszakai égen, és onnan szórják mosolygós szikrázó fényüket az emberiségre.

Mikor a Hold nyugovóra tér, a Nap uralja az égboltot, majd cserélnek, mert a Holdnak is ugyanaz a feladata, mint a Napnak, hogy vigyázzanak a Földön az Életre.

A Hold és a Nap csodálják egymást, valami különleges misztikus dolog egymáshoz vonzza őket, és még ha messziről is, de az idők végezetéig szeretik egymást, még akkor is, ha nem járnak kéz a kézben.

Lágy szellő tovalibben a levelek és a növények között, míg megérinti őket, és a játékos szellő, lágyan ide-oda sodorja az enyhe virágillatot, fenn a magas légben.

A levegő kezd megtelni szeretettel a virágok lágy illatától, melyet a gyengéd szellő okoz, és aminek a színe, számomra halvány rózsaszín, mert a gyengéd szeretetet képviseli.

A Nap egyre magasabban van az égen, melengető sugaraival megsimogatja a természetben élő élőlényeket, melynek hatására a növények rügyeiből kipattannak a levelek és a virágok, és teljes színpompájukat mutatják a bogaraknak, állatoknak, az embereknek és a Világnak.

A természetben már minden felébredt, és teljes díszével felszerelkezve, várja a szerelemet és a szerelem csodáját.

A természetben romantikus szelek sodorják végig az illatokat és a szerelem ígéretét, és ennek hatására nyiladoznak az érzékek, és az érzelmek.

A Világ minden teremtményében felébredt az ősi ösztön, hogy párt találjon magának.

Az állatok, a madarak is keresni kezdték társaikat, mert hívja őket a természet.

A magányos emberek is elkezdik keresni párjukat, mert tudják, hogy milyen rossz az egyedüllét és a magány.

Zsongás van a szerelemtől és mindenki keresi a párját, keresi az igaz szerelmet, csak én nem, mert bízom benne, hogy esetleg megkeresel és rám találsz,miközben várok rád.

Vajon Te, gondolsz-e még rám, én vagyok az igaz szerelmed egyáltalán?

Ott van a lelked mélyén a Szerelem Rózsa irántam?

Mert az enyémben még mindig ott van, és remélem, nem hervad el soha.

A romantikus szélnek a színe, számomra piros, mert az igazi éltető életet képviseli, mint a lüktető vér a pulzáló ereinkben.

A Tavasznak lassan vége és itt a Nyár, a méhek szorgosan beporozzák a virágokat és közben gyűjtik a virágport, hogy aranyló mézet csináljanak belőle.

Az állatok is teljes harci díszben, hogy felvegyék a harcot vetélytársaikkal, szerelmük tárgyáért.

A madarak is építik fészküket, hogy szerelmes társuknak biztonságot, védelmet, és fedelet adjanak.

Az egyik galambnak a csőrében, ott van egy Arany Fonál, amit szerelme bizonyságául a társának szánt.

A Nap a legmagasabban van az égen, és onnan ontja perzselő fénysugarát.

Forró, vad szelek fújnak, könyörtelenül végig sodorják a bódító, varázslatos illatokat.

Akit megérint-e forró, vad szél, azt megperzseli és lángra gyújtja, amit képtelen eloltani.

A szívekben mindent elsöprő szenvedélyt gyújt, és a varázslatos, bódító illatok, felkeltik a vad érzékeket.

Ekkor a két szív és két test összefonódik, és átélik az extázis hihetetlen magasságait.

Ha a két lélek is megérinti egymást és egymásra talál, akkor az igaz szerelem valósággá válik és akár örökké is eltart.

A forró, vad szélnek a színe, számomra, vörös, mert a mindent elborító és elsöprő szenvedélyes szerelmet képviseli.

Lassan vége a nyárnak és hűvös, erős szelek járnak.

A természetből elmúlt a szenvedély, az állatok is világra hozták utódaikat, míg a növényeken, ott vannak a termések.

Beköszöntött az Indián nyár, a Nap még mindig meleget áraszt a Földre és minden élőlényre.

Egyre több az eső, és az Esőcseppek hol halkan, hol erősen kopognak az ablakomon, mikor épp egy verset írok rólad.

Eszembe jutottál, hogy két éve ilyenkor, küldözgetted nekem az apró piros szívecskéket, és hogy akkor, milyen boldoggá tettél.

Vajon most merre jársz, mit csinálsz, gondolsz-e még rám?

Az őszi hűvös szél színe, számomra fekete, mert az elmúlást képviseli.

A szél már nem sodor szerelmet, szenvedélyt, bódító virágillatot, csak port és elsárgult faleveleket.

A madarak már nem repkednek vidáman a magas légben, mert harcolnak a hűvös és erős szél ellen.

Nincsenek színes pillangók a magasban, és a méhek is lassan nyugovóra térnek.

A délutáni séták alatt a szerelmespárok fázósan összebújnak, míg kéz a kézben sétálnak, és én a távolból nézem őket szomorúan, mert Te nem vagy itt, és nem sétálsz velem kéz a kézben.

A hűvös szél színpompás leveleket sodor le az ágakról, míg a madarak és az állatok odújukat bélelik, mert az ösztöneik már érzik, hogy lassan itt a Tél.

Szomorúság tölti el a Földet, ahol a négy évszakban élnek, mert emlékezteti az embereket, hogy az Élet véges.

Eszükbe juttatja, hogy az elmúlt percek, órák, napok, hetek, hónapok és évek, már nem jönnek vissza többé, soha sem.

Talán a régi szerelem visszajön egy új tavasz hajnalán, ha igazán szeretik egymást, és őszintén megbocsájtják egymásnak az összes bánatot ésbántást.

Viharos, jeges szelek járnak és a fákon nincsenek már levelek, a virágok sem virágzanak, az állatok és a madarak fészkükben, odújukban megbújnak, és próbálják átvészelni a zord és hideg telet.

A szerelmespárok a fűtött szobákban összebújnak, esetleg a kandallóba begyújtanak, és együtt nézik az összefonódó lángnyelveket, melytől az ő szenvedélyük is feléled.

Szeretkezés után összebújva az ablakhoz mennek és kinéznek, az utcákat, a háztetőket, és a tájat, hófehér lepel borítja.

A magányos, pártalan emberek is várják a tavaszt, mert akkor új remény ébred, hogy nekik is elhozza a szenvedélyes szerelmet, esetleg az igaz szerelmet.

A hópelyhek megcsillannak a Holdfényben, és ez egy kisidőre feledteti a rossz dolgokat, és a fájó sebeket.

Eszembe jutottál a feldíszített karácsonyfa mellet, míg a gyerekeimmel bontogattuk az ajándékokat, Te vajon mit csinálsz Szenteste a gyerekeiddel?

Pustol a hó a város felett, a fehér hótakaró és a viharos hideg szél megtisztít mindent, átfújja a városok utcáit, a fák ágait, a hegyek közt a völgyeket és az egész természetet, és ennek a színe, számomra hófehér,mert a tisztaságot és az érintetlen természetet képviseli.

Nem szégyellem, hogy szerettelek és szeretlek, mert csak a Facebookon ismertük egymást, és nem történt fizikailag semmi sem.

Nem akartam eljönni és ott hagyni téged, de feltörték az összes email címemet, amivel a Facebookra felmentem.

 Lehet, hogy Te azt hitted, direkt hagytalak ott, pedig nem, nem tudtam a helyzet ellen tenni, semmit sem.

Éjszakákat sírtam át, és borzalmasan szenvedtem, próbáltam visszamenni hozzád, de ha csináltam egy új gmail címet, azt is feltörték és így elszakítottak tőled.

Bíztam benned és vártam rád, vártam, hogy valami úton, módon felveszed velem a kapcsolatot, de nem kerestél és nem írtál nekem, ezzel összetörted a szívem és megsebezted a lelkem.

Megfogadtam magamnak, hogy próbállak elfelejteni, de nem ment, mert egyik verset a másik után írtam, neked.

De muszáj, hogy elfelejtselek, mert két év óta egyszer sem kerestél, így próbálom bebeszélni magamnak, hogy már nem vagyok beléd szerelmes.

Azt is megfogadtam magamnak, hogy elnyomok magamban minden érzést, amit irántad érzek, és ha a sors esetleg összehoz veled, azt fogom mondani, hogy már nem vagyok beléd szerelmes, még akkor is, ha az nem lesz igaz.

Miattad hazudni fogok kedvesem, amit nem szoktam, de nem akarok még egyszer ilyen borzalmas két évet, amit nélküled töltöttem el.

Magányos éjszakáimon elgondolkodom rajtad és rajtam, felmerül bennem, hogy talán jobb is így, mert nem venném a lelkemre, hogy a családod, miattam szakadjon szét és menjen tönkre, hisz a család a legfontosabb és a legszentebb dolog a földi létben.

Ha már nem vársz rám, mert nem tudtad, hogy nem direkt hagytalak el, szeretném, ha tudnád, hogy mit éreztem és érzek irántad.

Ha már nem szeretsz és elfelejtettél, remélem, hogy valami csoda folytán, egyszer majd olvasod a neked írt összes versemet, és rájössz, milyen nagyon szerettelek, és milyen sokat jelentettél nekem.

 Ami a legfontosabb, hogy végig hűséges voltam hozzád, és nem foglalkoztam a vetélytársaid közül egyikkel sem, és mással sem.

Nem tudom, hogy merjek-e bízni még benned vagy bárkiben, mert eddig csak olyan férfival találkoztam, aki összetörte a szívem, vagy a testem.

Nem tudom, hogy létezik-e olyan erős szeretet és szerelem, ami feledtetni tudna Téged, és amivel meglehet gyógyítani ezt az összetört szívet, és megsebzett lelket.

A levegő mindig körül vesz, és mindenhová elkísér, ott van velem, mert nélküle élni nem lehet.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                           Debrecen, 2016. Június 28.